Who Am I? - V. Mesélnél nekem?

  Azt sem tudta, hova megy, a teste magától mozgott, ahogy a folyosókat rótta. Egyedül akart lenni. Egyedül egy olyan helyen, ahol soha senki nem talál rá. Ahol örökre egyedül lehet. Látta, hogy a többi diák furcsán néz rá, hogy néhányan összesúgnak mögötte, de most ezzel sem tudott mit kezdeni, csak sétált tovább üveges tekintettel.
  Hirtelen valaki megragadta a karját és behúzta egy szobába. A fiú hagyta, neki már minden mindegy volt.
- Nagyon szarul nézel ki, mégis mi történt?- hallott meg egy ismerős hangot.
  Mi történt...Ahogy visszagondolt a történtekre, könnyek szöktek a szemébe, majd vékony patakokban lefolytak arcán, hogy végül a földre cseppenve érjenek célba.
  Két kar fonódott a teste köré, megtartva a fiút, kinek lábai felmondták a szolgálatot. A zokogás már erősen rázta a vékony testet.
- Ugyan már, nem lehet olyan rossz a helyzet. Mondd el, kérlek, hátha tudok segíteni. Vagy csak sírd ki magad, ahogy jól esik- majd a karok lassan eltávolodtak, a fiú pedig a falnak dőlve csúszott le a földre.
  Órákba telt, mire sikerült abbahagynia a sírást. Nem is igazán azért hagyta abba, mert sikerült megnyugodnia, egyszerűen csak képtelen volt már több könnycseppet kipréselni magából. Síri csendben bámult maga elé vöröslő, kisírt szemekkel, melyek éles kontrasztot alkottak szinte hófehérré sápadt arcával.
  Hirtelen látóterébe visszatért a kéz, mely most egy poharat tartott, s felé nyújtva azt, megint hallotta a hangot.
- Idd meg, segít -a fiú elvette a poharat, s még azzal a mozdulattal fel is hajtotta a tartalmát.
- Még -mondta erőtlen, színtelen hangon.
  Szinte rögtön kapta is a második poharat. Majd a harmadikat. Majd még egyet. És még egyet.
- Na, most már mondd el, kérlek, hogy mi borított ki ennyire.
- Hát az úgy volt, hogy az hát, hogy úgy, hogy -itt egy pillanatnyi szünetet tartott.- Namjoon...én nem akarom...én nem akarom többet látni...
- Kicsodát? Mi ez az egész? Egyáltalán valakinek mondtál bármit is? Jin tud róla? Biztos már halálra aggódja magát miattad.
- Neh...őt neh -csuklott el a fiú hangja.- Csak őt ne -motyogta már szinte alig hallhatóan, s félő volt, hogy újabb zokogás készül kitörni a vékonyka, erőtlen testből.  Namjoon arcán értetlenség tükröződött. S bár ötlete sem volt, mi lehet a probléma, úgy döntött, hagy egy kis időt a fiúnak, hogy összeszedje magát. Nem is kellett kérdezni, az alkohol hatására a fiúból ömleni kezdtek a szavak.
- Én, ő, tegnap...és...nem volt, nem volt rajtam ruha...mikor felkeltem...hánytam és...nem volt rajtam ruha -annyira összevissza beszélt, hogy a rasztának minden egyes szót el kellett ismételnie magában, hogy aztán új sorrendbe rakva őket értelmet adjon sokkos állapotban lévő barátja mondandójának.
- Szóval azt mondod, hogy rosszul lettél reggel és nem volt rajtad ruha. Attól sokkoltál le ennyire, hogy Jin meglátott meztelenül?
- Nem...nem látott...hanem...ott volt...ott volt az ágyamban...ami az enyém...és ő...én nem tudtam...nem tudtam elmenni...menekülni...kiabálni akartam...de...de nem ment...és...Namjoon én...én nem akartam...nem akartam...
  Namjoon először döbbent tekintete most elsötétült. Nyugalmat erőltetve magára végigsimított az idősebb karján.
- Gyere, pihenj egy kicsit -húzta fel óvatosan a fáradt, meggyötört testet.- Ne aggódj, itt senki nem bánthat, én vigyázok rád -majd odavezette az ágyhoz, lefektette és betakarta.- Nemsokára visszajövök -mondta, majd elhagyta a szobát.
  Keze ökölbe szorult, és megremegett az idegességtől, ahogy végigsietett a folyosón. Akkora lendülettel ment, hogy diáktársai inkább félreálltak az útból. Nem vesztegette az időt kopogásra.
- KIM SEOKJIN! -ordította miközben feltépte az ajtót. Barátja épp a tükör előtt állva igazította frizuráját, de a hirtelen zajra ijedten kapta a fejét az ajtó irányába.
- Mégis mi a jóistenért ordítasz? És egyébként is, nálatok nem szokás kopogni? -kérdezte az idősebb felháborodva, de minden további mondanivalója belé fagyott, mikor meglátta legjobb barátját, ki két lépéssel átszelve a szobát lendítette felé az öklét. Seokjin védekezésképpen az arca elé emelte a kezét, de a várt ütés elmaradt. Majd egy hangos csattanás hallatszott. Mikor kinyitotta ijedtében összeszorított szemeit, Namjoon ökle csupán pár milliméterre az arcától, a falon talált magának helyet. "Csoda, hogy nem ütötte át a falat"- suhant át a gondolat az idősebb agyán.
- Azt már látom, hogy ideges vagy, de mégis mi okod volt rám törni a szobámban és halálra rémíteni? -emelte meg a hangját ő is.
- Hogy tudtad ezt tenni? Kihasználtad őt! Amúgy is vékony jégen táncolt az emberekbe vetett bizalma, te pedig porig romboltad az egészet! Mert nem tudsz magadnak megálljt parancsolni! Mert mindig csak magaddal foglalkozol!
- Elég! Te is tudod, hogy ez nem igaz! Mindig, minden egyes pillanatban ott vagyok, amikor a többieknek szüksége van rám, nem hiába én vagyok az "anyjuk"! Szóval ne vágj ilyen dolgokat a fejemhez, mert te is tudod, hogy kurvára nincs igazad! Hibáztam, oké? Ittam és ő is, megtörtént és ennyi! Nem hinném, hogy most ott ül a szobádban sírva, hogy ő többet akart!
- Nem, tényleg nem! Mert egészen pontosan seggrészegen fekszik a szobámban nyakig betakarózva és zokogva, mert megerőszakoltad!
- Hogy mi van?! -fagyott le Seokjin, ijedt tekintettel nézve a fiatalabbra.
- Jól hallottad! Teljesen sokkos állapotba került! Összevissza beszél és halálra van rémülve! És minderről kizárólag TE tehetsz!! -hangsúlyozta ki a "te" szót a raszta. Az idősebb szemét könnyfátyol homályosította el, amint rádöbbent, mi is történt valójában. Lehet, hogy számára ez nem volt több egy szimpla együttlétnél, de amibe eddig nem gondolt bele, az az az aprócska részlet volt, hogy szobatársa soha, szinte semmilyen fizikai kontaktusba nem került még más emberekkel. Még egy ölelés is kiborította. Seokjin bele sem mert gondolni, hogy most hogy érezheti magát a fiú.
- Namjoon, én...én nem...sajnálom...sajnálom-zokogta.
- Tudom Jin. De ezzel most átléptél egy határt. Nem is akármilyet -válaszolt a fiatalabb, most már sokkal nyugodtabb hangon.
- És...és most...mi lesz most? -kérdezte a sírástól el-elcsukló hangon.
- Nem tudom. Annyi biztos, hogy Seongki most azonnal átköltözik az én szobámba. Amíg beszélek apámmal, addig te szépen összecsomagolod a dolgait. És most nagyon ajánlom, hogy addig még csak a közelébe se menj, amig engedélyt nem adok rá, vagy ameddig ő maga nem keres téged.
- Ez azért egy kicsit durva nem? És különben is, mit mondunk a többieknek? Tuti érdekelni fogja őket, hogy miért költözött át hozzád.
- Ez már nem az én gondom. Ameddig betartod a szabályokat, addig én is tartom a számat.
- Szóval fenyegetsz...Értem én. Ennyit ért a barátságunk...
- Félreérted. Én csak azt akarom, ami mindenkinek a legjobb. És az egyelőre a távolság kettőtök között. A többieknek majd kitalálok valami kamut. Seokjin, te vagy a legjobb barátom, és amit tettél, nem mondom, hogy megbocsáthatatlan, de kell még egy kis idő, Seongkinak meg még több, amig ez a dolog elfelejtődik, vagy legalábbis elviselhető lesz.
  Seokjin egy bólintással jelezte, hogy megértette a hallottakat.
- Megyek, elkezdek pakolni -jegyezte meg, de szavai inkább saját magához szóltak, mint a másik fiúhoz.
- Rendben. Nemsokára itt vagyok a cuccokért. Minden rendben lesz -simította végig az idősebb karját, mire az egy újabb bólintással reagált.
  Miközben pakolt, újra és újra eleredtek a könnyei. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ez vele történik. Mégis hogy lehetetett ilyen hülye? Ő, aki mindig alaposan ellenőrzi a következményeket, mielőtt bármibe is belefogna, ő, aki mindig mindent többször is átgondol, és aki mindig csak mások javát tartja szem előtt. Életében először meggondolatlanul cselekedett, és láss csodát, mi lett az eredménye. Többször is megfogadta magában, hogy soha többet nem fog semmit tenni egészen addig, mig az összes eshetőséget számba véve úgy nem találja, hogy megéri a dolog. Mert ez nagyon nem érte meg. Nagyon, nagyon nem. Bár azt meg kell hagyni, hogy ez volt élete eddigi egyik legjobb..."Na álljon meg a menet! Miért gondolkozok ilyeneken?" Erősen megrázta a fejét, hátha ezzel sikerül elűznie a bűnös emlékeket.
  Már az utolsó bőrönd zipzárját húzta be, amikor Namjoon visszatért oldalán Jiminnel.
- Na, hol vannak azok a csomagok? -hangzott a jókedvű kérdés. Seokjin ijedten nézett Namjoonra, aki egy bátorító mosolyt küldött felé. El sem tudta képzelni, hogy mégis mit hazudhatott alacsony barátjuknak, amitől ilyen lelkesen segített elköltöztetni újdonsült társukat. "Főleg a történtek után" -ezt már csak gondolatban tette hozzá. Ennek ellenére a kezébe nyomott két bőröndöt, a maradékot pedig Namjoonnak adta.
- Ez az összes? -hangzott a raszta kérdése, mire a fiú csak egy bólintással válaszolt, majd visszament a szobába és leroskadt az ágyra. Majd megint elbőgte magát.

- Hyung, ez igazán rendes dolog volt tőled. De mondd csak, mégis miért segítesz? -nézett Jimin nagy szemekkel barátjára.
- Csak azt akarom, ami mindenkinek a legjobb -mosolyodott el Nam, majd tovább sétált a folyosón.
  Mikor elérték a szobaajtót a magasabb váratlanul elállta az utat.
- Jiminnie, igazán köszönöm a segítséget, de innen már megoldom egyedül.
- Dehogy, szívesen segítek bevinni.
- Nem, erre igazán semmi szükség -hangzott a kedves, de határozott válasz.
- Hm. Furcsa vagy nekem -sandított a magasabbra.- Na mindegy, ma nagyon boldoggá tettél, úgyhogy elnézem neked -vonta meg a vállát.- Jó szórakozást az antiszoc sráccal -kacsintott, majd sarkon fordult és elsietett, a raszta pedig elkezdte bepakolni a csomagokat a szobába. Nem tudta biztosra, hogy jó ötlet volt-e hazudni barátjának, de egyelőre ez volt a legkézenfekvőbb megoldás, ami csak eszébe jutott. Na meg persze, ha minden úgy sül el, ahogy tervezte, akkor tényleg így lesz mindenkinek a legjobb. Erre a gondolatra mosoly kúszott Namjoon ajkaira.
  Majd eszébe jutott a fiú. Úgy döntött, majd később segít neki kipakolni, úgyhogy amint minden táskát és bőröndöt berakott az előtérbe, bezárta az ajtót és elindult az ágy felé, amelyben a fiú békésen szuszogott a meleg takaró biztonságot adó leple alatt. Namjoon szíve összeszorult, hogy fel kell ébresztenie, hiszen a fiú arcán látott békés álom és a gyermeki ártatlanság varázslatos keveréke szinte taszította a fiatalabb kezét, amely az arc végig simításával visszarántotta volna a fiút a valóság gyötrelmeibe. De amit meg kell tenni, azt meg kell tenni.
- Héj, ébresztő álomszuszék -simította végig óvatosan az idősebb arcát, mire az álmosan pislogva nézett fel az előtte guggoló fiú arcára.
  Először azt sem tudta, hol van, de amint eszébe jutottak a történtek, ijedten ült fel, amibe nem csak, hogy beleszédült, de a fejébe is belehasított a fájdalom.
- Nyugalom, nincs semmi baj -hallotta meg az ismerős hangot.
- Mi történt? És… hol vagyok? -nézett körbe, realizálva, hogy nem a saját szobájában fekszik.
- Ne haragudj, hogy leitattalak, de nem volt más választásom, olyan sokkos állapotban voltál. Most az én szobámban vagyunk, jobban mondva a mi szobánkban -a fiú értetlen arcát látva, elnyomott magában egy mosolyt.- Mostantól itt fogsz lakni velem, már persze, ha neked is megfelel.
- Én…nem tudom…én…tényleg itt maradhatok?
- Tényleg -hogy nyomatékosítsa, Namjoon még bólintott is egyet.
- Akkor…megyek -motyogott tovább.
- Hova? -nézett rá kíváncsian a fiatalabb.
- A…a cuccaim…
- Azok miatt ne aggódj, Jiminnel már áthoztunk mindent, minden csomagod ott van az ajtónál, már csak ki kell pakolnod. Ha szeretnéd, szívesen segítek -simította volna meg a karját, de a fiú, mintha égetné a másik érintése, elrántotta a karját. „Ezt még meg kell szoknom” -gondolta magában a raszta. Majd hirtelen eszébe jutott, mivel tehetné kellemesebbé a fiú napját.- Vagy, ha szeretnéd, magadra hagylak, rendezkedj be nyugodtan, aztán majd este találkozunk.
- Igen…egyedül…az most nagyon jó lenne -a fiú szinte suttogta a szavakat, miközben üveges tekintettel, pislogás nélkül meredt maga elé. Nem akarta látni a másik arcát, nem lett volna képes a szemébe nézni. Egyedül akart lenni, de szinte el sem tudta képzelni, hogy kívánsága tényleg valóra válhat.
- Rendben, akkor majd később jövök, és hozok valamit enni. Itt egy kulcs, ezzel be tudsz zárkózni és akkor tényleg senki nem tud zavarni. Ha pedig bármire szükséged lenne, ott van a számom az asztalon, hívj nyugodtan. Jó pakolászást -állt fel, majd az ajtóhoz sétálva lenyomta a kilincset.
- Namjoon -szólalt meg hirtelen a fiú, megállásra késztetve a másikat.- Miért tetted? Miért teszel ilyeneket? Mit akarsz tőlem? Biztos vársz valamit cserébe…
- Nos, teljesen őszintén, tényleg várok cserébe valamit. Szeretném, ha be tudnám bizonyítani neked, hogy nem kell minden embertől tartani, és, hogy a barátok tényleg olyan emberek, akikre bármikor számíthatsz, és akiknek bármit elmondhatsz. És tudod -fordult a fiú felé- minden ember hibázik. De vannak, akik megbánják a tetteiket. És olyankor megérdemlik a megbocsátást. Na, de most tényleg magadra hagylak, nyugalomra van szükséged és rengeteg mindent kell átgondolnod -azzal kilépett az ajtón, majd becsukta és be is zárta azt.

  Habár újdonsült szobatársa már vagy fél órája elment, a fiú még mindig ugyanabban a pozícióban ült az ágyon, és csak nézte a falat. Teljesen elmerült a gondolataiban. Namjoon szavai visszhangzottak a fejében. Totális káosz uralta a fiú gondolatait. Nem értett semmit. Azt már elkezdte feldolgozni, hogy új helyre került, és azt is, hogy már nem kell félnie Seokjin társaságától, sőt még látnia sem kell őt, legfeljebb a közös óráikon. Viszont azt nem értette, hogy vajon Namjoon mégis hogy érthette, a megbocsátásról szóló dolgokat.
- Ki kéne pakolnom? -tette fel hangosan a kérdést, amely szinte visszhangot vert az üres szoba falai között.
  Nagy nehezen erőt vett magán, és lassan kimászott az ágyból. Végtagjai teljesen elgémberedtek, olyan érzés volt, mintha szinte száz éven át ült volna mozdulatlanul. Még a kezei is elzsibbadtak. Valahogy mégis sikerült odavonszolnia magát a bőröndökhöz, ahol első dolga volt előkotorni a telefonját és persze a fülhallgatót. Amint dobhártyáját megremegtette a kis hangszórókból üvöltő zene, energia töltötte meg a fiú fáradt, nehéz testét. Sokkal gyorsabban végzett a kipakolással, mint várta.
  Visszament a szobába és leült az ágyra. Hirtelen valami megmondhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. Szorítást érzett a mellkasában. Mintha… Mintha hiányzott volna valami. A fiú nem értette. A vékonyka hang megint felcsendült a fejében. „Csak nem hiányzik valami? Vagy valaki?”
- Elég -ordított a fiú, mintha ezzel el tudná hallgattatni a hangot. Persze tudta nagyon jól, hogy semmi értelme.
  A hang ugyanis folytatta. „Mindketten tudjuk, hogy mi a legnagyobb félelmed, hogy mit utálsz a legjobban.”
- Ki ne mondd -morogta a fiú ingerülten. De kimondta.- Az egyedülléttől -mondta a fiú a hanggal egyszerre.
  Nem tudta, mi tévő legyen. Társaságban nem érezte jól magát, de az egyedüllét még rosszabb volt. Hirtelen eszébe jutott valami. Leugrott az ágyról, odasietett az asztalhoz, majd kezében a cetlivel visszaült az ágyra, megragadta a telefont és bepötyögte a papíron látott számokat. Azonban ujja pár milliméterrel a hívás indító gomb fölött megdermedt. Egy pillanatnyi gondolkodás után írt egy rövid üzenetet, majd szemét összeszorítva, még a levegőt is bent tartva rányomott a küldésre, majd várt.
  Körülbelül tíz perc ideges várakozás után halk kopogást hallott. Majd az ismerős hang kedves orgánuma hallatszott az ajtó túloldaláról.
- Megkaptam az üzenetet. Ha még mindig úgy érzed, hogy szükséged van a társaságomra, nyisd ki az ajtót.
  Nem mintha a másiknak nem lett volna kulcsa, csak éppen meg akart bizonyosodni arról, hogy a fiú tényleg vele akart lenni.  Türelmesen várt, azonban a szobában síri csend honolt. Már épp kezdte volna feladni a várakozást, amikor kattant a zár. Ám az ajtó csukva maradt. De Namjoonnak ennyi is elég volt. Óvatosan kinyitotta az ajtót, amely mögött ott állt a fiú, némán bámulva az érkezőt. Majd sarkon fordult és bement a szobába. Mire a fiatalabb is beért a szobába, a fiú már az ágyon ült, továbbra is őt nézve. Namjoon kicsit kellemetlenül érezte magát, de egyszerűen nem vitte rá a lélek, hogy magára hagyja a fiút, főleg, miután közölte, hogy szüksége van rá. Így hát, ő is leült saját ágyára.
- Akarsz beszélgetni? -kérdezte, miután a feszült csendtől már a hideg futkosott a hátán. A fiú azonban csak megrázta a fejét.
  Újabb némán eltöltött percek után azonban a fiú volt az, aki megtörte a csendet.
- Namjoon -szólította meg a fiatalabbat.
- Igen?
- Mondd…kérhetnék még abból az italból?
- Nem kéne…sok lenne -húzta a száját a raszta.
- De csak…csak egy egészen kicsit -nézett nagy szemekkel társára.- Akkor…akkor tudnék beszélgetni…
- Seongki -sóhajtott.- Nem szeretném, ha innál. Tudom, hogy nem ez volt életed legjobb napja, de mi lenne, ha most alkohol nélkül próbálnál meg beszélgetni velem?
- Nem fog menni -motyogta, majd megint elnémult.
  A percek csak teltek, és Namjoon már nem is reménykedett benne, hogy valaha is vége lesz a kínos csendnek, amikor a fiú ismét megszólalt.
- Namjoon -szólította meg halkan.- Mesélnél nekem? -az említett teljesen megdöbbent. Nem is értette igazán a kérdést.
- Mégis mit? Vagy miről? -értetlenkedett most már hangosan is.
- Magadról… az életedről… a gyerekkorodról -a fiú felsóhajtott.- Arról, hogy milyen normális emberként élni -pillantott bátortalanul a másikra.
  Namjoonnak eltartott pár másodpercig, mire feldolgozta a hallottakat. Egyúttal annyira megdöbbentette a fiú kérése, hogy szinte öntudatlanul válaszolt.
- Persze, szívesen -mosolyodott el.- Kérdezz bármit, amire csak kíváncsi vagy és örömmel elmesélem -a fiú csak bólintott.
  És kérdezett. Namjoon pedig mesélt. Születésnapokról, nyaralásokról, az első napjáról az iskolában, az első lerészegedéséről, a kutyájáról, anyukájáról, mindenről, ami csak eszébe jutott. Namjoon már órák óta mesélt és mesélt, mikor a fiú egyszer csak felállt, odasétált a másik ágyhoz, majd megállt fiatalabb társa előtt.
- Szeretnék kérdezni valamit.
- Mondd csak, bátran -nézett fel az előtte állóra.
- Amikor azt mondtad, hogy nem kell mindenkitől félnem, akkor…akkor magadra is gondoltál?
- Ezt hogy érted?
- Namjoon…benned bízhatok? Te nem…nem teszel…nem teszel olyan dolgokat…
- Ilyen még csak meg se forduljon a fejedben! -szakította félbe társát felháborodva.
- Akkor…akkor se, ha ilyet csinálok? -ült le mellé a fiú, s fejét a magasabb vállára hajtotta.
  Nam reflexből át akarta karolni, ám megálljt parancsolva ösztöneinek, mozdulatlanul ült tovább.
- Akkor se -válaszolt kedvesen.
- Nem érzel semmit? -kérdezte a fiú.
- Mire gondolsz?
- Nem fogsz…nem akarsz semmit  csinálni velem?
- Nem, Seongki. Ha neked így jó, akkor maradj nyugodtan, de ne aggódj, semmi olyan dolog nem fog történni, amit nem szeretnél.
- Namjoon?
- Igen?
- Mesélnél még egy kicsit?
- Szívesen.
  És folytatták tovább. Namjoon mesélt és mesélt, majd egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a fiú nem tesz fel újabb kérdéseket. Ahogy lepillantott a vállán pihenő fejre, elmosolyodott. A fiú ugyanis már az igazak álmát aludta.
 Óvatosan, nehogy felkeltse, kimászott alóla és hagyta, hogy a fiú teste végigdőljön az ágyon, majd betakarta. Odament a szekrényéhez és kihalászott belőle egy hálózsákot, leterítette az ágy mellé, majd leoltotta a lámpát, bebújt a hálózsákba és ő is nyugovóra tért. Boldogan merült az álmok világába, hiszen egy nap alatt sokkal nagyobb haladást ért el, mint amire egy hét után számított volna. Csak remélni merte, hogy ez nem egy ideiglenes állapot és a fiú elindult a bizalom ösvényén.