Who Am I? - V. Mesélnél nekem?

  Azt sem tudta, hova megy, a teste magától mozgott, ahogy a folyosókat rótta. Egyedül akart lenni. Egyedül egy olyan helyen, ahol soha senki nem talál rá. Ahol örökre egyedül lehet. Látta, hogy a többi diák furcsán néz rá, hogy néhányan összesúgnak mögötte, de most ezzel sem tudott mit kezdeni, csak sétált tovább üveges tekintettel.
  Hirtelen valaki megragadta a karját és behúzta egy szobába. A fiú hagyta, neki már minden mindegy volt.
- Nagyon szarul nézel ki, mégis mi történt?- hallott meg egy ismerős hangot.
  Mi történt...Ahogy visszagondolt a történtekre, könnyek szöktek a szemébe, majd vékony patakokban lefolytak arcán, hogy végül a földre cseppenve érjenek célba.
  Két kar fonódott a teste köré, megtartva a fiút, kinek lábai felmondták a szolgálatot. A zokogás már erősen rázta a vékony testet.
- Ugyan már, nem lehet olyan rossz a helyzet. Mondd el, kérlek, hátha tudok segíteni. Vagy csak sírd ki magad, ahogy jól esik- majd a karok lassan eltávolodtak, a fiú pedig a falnak dőlve csúszott le a földre.
  Órákba telt, mire sikerült abbahagynia a sírást. Nem is igazán azért hagyta abba, mert sikerült megnyugodnia, egyszerűen csak képtelen volt már több könnycseppet kipréselni magából. Síri csendben bámult maga elé vöröslő, kisírt szemekkel, melyek éles kontrasztot alkottak szinte hófehérré sápadt arcával.
  Hirtelen látóterébe visszatért a kéz, mely most egy poharat tartott, s felé nyújtva azt, megint hallotta a hangot.
- Idd meg, segít -a fiú elvette a poharat, s még azzal a mozdulattal fel is hajtotta a tartalmát.
- Még -mondta erőtlen, színtelen hangon.
  Szinte rögtön kapta is a második poharat. Majd a harmadikat. Majd még egyet. És még egyet.
- Na, most már mondd el, kérlek, hogy mi borított ki ennyire.
- Hát az úgy volt, hogy az hát, hogy úgy, hogy -itt egy pillanatnyi szünetet tartott.- Namjoon...én nem akarom...én nem akarom többet látni...
- Kicsodát? Mi ez az egész? Egyáltalán valakinek mondtál bármit is? Jin tud róla? Biztos már halálra aggódja magát miattad.
- Neh...őt neh -csuklott el a fiú hangja.- Csak őt ne -motyogta már szinte alig hallhatóan, s félő volt, hogy újabb zokogás készül kitörni a vékonyka, erőtlen testből.  Namjoon arcán értetlenség tükröződött. S bár ötlete sem volt, mi lehet a probléma, úgy döntött, hagy egy kis időt a fiúnak, hogy összeszedje magát. Nem is kellett kérdezni, az alkohol hatására a fiúból ömleni kezdtek a szavak.
- Én, ő, tegnap...és...nem volt, nem volt rajtam ruha...mikor felkeltem...hánytam és...nem volt rajtam ruha -annyira összevissza beszélt, hogy a rasztának minden egyes szót el kellett ismételnie magában, hogy aztán új sorrendbe rakva őket értelmet adjon sokkos állapotban lévő barátja mondandójának.
- Szóval azt mondod, hogy rosszul lettél reggel és nem volt rajtad ruha. Attól sokkoltál le ennyire, hogy Jin meglátott meztelenül?
- Nem...nem látott...hanem...ott volt...ott volt az ágyamban...ami az enyém...és ő...én nem tudtam...nem tudtam elmenni...menekülni...kiabálni akartam...de...de nem ment...és...Namjoon én...én nem akartam...nem akartam...
  Namjoon először döbbent tekintete most elsötétült. Nyugalmat erőltetve magára végigsimított az idősebb karján.
- Gyere, pihenj egy kicsit -húzta fel óvatosan a fáradt, meggyötört testet.- Ne aggódj, itt senki nem bánthat, én vigyázok rád -majd odavezette az ágyhoz, lefektette és betakarta.- Nemsokára visszajövök -mondta, majd elhagyta a szobát.
  Keze ökölbe szorult, és megremegett az idegességtől, ahogy végigsietett a folyosón. Akkora lendülettel ment, hogy diáktársai inkább félreálltak az útból. Nem vesztegette az időt kopogásra.
- KIM SEOKJIN! -ordította miközben feltépte az ajtót. Barátja épp a tükör előtt állva igazította frizuráját, de a hirtelen zajra ijedten kapta a fejét az ajtó irányába.
- Mégis mi a jóistenért ordítasz? És egyébként is, nálatok nem szokás kopogni? -kérdezte az idősebb felháborodva, de minden további mondanivalója belé fagyott, mikor meglátta legjobb barátját, ki két lépéssel átszelve a szobát lendítette felé az öklét. Seokjin védekezésképpen az arca elé emelte a kezét, de a várt ütés elmaradt. Majd egy hangos csattanás hallatszott. Mikor kinyitotta ijedtében összeszorított szemeit, Namjoon ökle csupán pár milliméterre az arcától, a falon talált magának helyet. "Csoda, hogy nem ütötte át a falat"- suhant át a gondolat az idősebb agyán.
- Azt már látom, hogy ideges vagy, de mégis mi okod volt rám törni a szobámban és halálra rémíteni? -emelte meg a hangját ő is.
- Hogy tudtad ezt tenni? Kihasználtad őt! Amúgy is vékony jégen táncolt az emberekbe vetett bizalma, te pedig porig romboltad az egészet! Mert nem tudsz magadnak megálljt parancsolni! Mert mindig csak magaddal foglalkozol!
- Elég! Te is tudod, hogy ez nem igaz! Mindig, minden egyes pillanatban ott vagyok, amikor a többieknek szüksége van rám, nem hiába én vagyok az "anyjuk"! Szóval ne vágj ilyen dolgokat a fejemhez, mert te is tudod, hogy kurvára nincs igazad! Hibáztam, oké? Ittam és ő is, megtörtént és ennyi! Nem hinném, hogy most ott ül a szobádban sírva, hogy ő többet akart!
- Nem, tényleg nem! Mert egészen pontosan seggrészegen fekszik a szobámban nyakig betakarózva és zokogva, mert megerőszakoltad!
- Hogy mi van?! -fagyott le Seokjin, ijedt tekintettel nézve a fiatalabbra.
- Jól hallottad! Teljesen sokkos állapotba került! Összevissza beszél és halálra van rémülve! És minderről kizárólag TE tehetsz!! -hangsúlyozta ki a "te" szót a raszta. Az idősebb szemét könnyfátyol homályosította el, amint rádöbbent, mi is történt valójában. Lehet, hogy számára ez nem volt több egy szimpla együttlétnél, de amibe eddig nem gondolt bele, az az az aprócska részlet volt, hogy szobatársa soha, szinte semmilyen fizikai kontaktusba nem került még más emberekkel. Még egy ölelés is kiborította. Seokjin bele sem mert gondolni, hogy most hogy érezheti magát a fiú.
- Namjoon, én...én nem...sajnálom...sajnálom-zokogta.
- Tudom Jin. De ezzel most átléptél egy határt. Nem is akármilyet -válaszolt a fiatalabb, most már sokkal nyugodtabb hangon.
- És...és most...mi lesz most? -kérdezte a sírástól el-elcsukló hangon.
- Nem tudom. Annyi biztos, hogy Seongki most azonnal átköltözik az én szobámba. Amíg beszélek apámmal, addig te szépen összecsomagolod a dolgait. És most nagyon ajánlom, hogy addig még csak a közelébe se menj, amig engedélyt nem adok rá, vagy ameddig ő maga nem keres téged.
- Ez azért egy kicsit durva nem? És különben is, mit mondunk a többieknek? Tuti érdekelni fogja őket, hogy miért költözött át hozzád.
- Ez már nem az én gondom. Ameddig betartod a szabályokat, addig én is tartom a számat.
- Szóval fenyegetsz...Értem én. Ennyit ért a barátságunk...
- Félreérted. Én csak azt akarom, ami mindenkinek a legjobb. És az egyelőre a távolság kettőtök között. A többieknek majd kitalálok valami kamut. Seokjin, te vagy a legjobb barátom, és amit tettél, nem mondom, hogy megbocsáthatatlan, de kell még egy kis idő, Seongkinak meg még több, amig ez a dolog elfelejtődik, vagy legalábbis elviselhető lesz.
  Seokjin egy bólintással jelezte, hogy megértette a hallottakat.
- Megyek, elkezdek pakolni -jegyezte meg, de szavai inkább saját magához szóltak, mint a másik fiúhoz.
- Rendben. Nemsokára itt vagyok a cuccokért. Minden rendben lesz -simította végig az idősebb karját, mire az egy újabb bólintással reagált.
  Miközben pakolt, újra és újra eleredtek a könnyei. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ez vele történik. Mégis hogy lehetetett ilyen hülye? Ő, aki mindig alaposan ellenőrzi a következményeket, mielőtt bármibe is belefogna, ő, aki mindig mindent többször is átgondol, és aki mindig csak mások javát tartja szem előtt. Életében először meggondolatlanul cselekedett, és láss csodát, mi lett az eredménye. Többször is megfogadta magában, hogy soha többet nem fog semmit tenni egészen addig, mig az összes eshetőséget számba véve úgy nem találja, hogy megéri a dolog. Mert ez nagyon nem érte meg. Nagyon, nagyon nem. Bár azt meg kell hagyni, hogy ez volt élete eddigi egyik legjobb..."Na álljon meg a menet! Miért gondolkozok ilyeneken?" Erősen megrázta a fejét, hátha ezzel sikerül elűznie a bűnös emlékeket.
  Már az utolsó bőrönd zipzárját húzta be, amikor Namjoon visszatért oldalán Jiminnel.
- Na, hol vannak azok a csomagok? -hangzott a jókedvű kérdés. Seokjin ijedten nézett Namjoonra, aki egy bátorító mosolyt küldött felé. El sem tudta képzelni, hogy mégis mit hazudhatott alacsony barátjuknak, amitől ilyen lelkesen segített elköltöztetni újdonsült társukat. "Főleg a történtek után" -ezt már csak gondolatban tette hozzá. Ennek ellenére a kezébe nyomott két bőröndöt, a maradékot pedig Namjoonnak adta.
- Ez az összes? -hangzott a raszta kérdése, mire a fiú csak egy bólintással válaszolt, majd visszament a szobába és leroskadt az ágyra. Majd megint elbőgte magát.

- Hyung, ez igazán rendes dolog volt tőled. De mondd csak, mégis miért segítesz? -nézett Jimin nagy szemekkel barátjára.
- Csak azt akarom, ami mindenkinek a legjobb -mosolyodott el Nam, majd tovább sétált a folyosón.
  Mikor elérték a szobaajtót a magasabb váratlanul elállta az utat.
- Jiminnie, igazán köszönöm a segítséget, de innen már megoldom egyedül.
- Dehogy, szívesen segítek bevinni.
- Nem, erre igazán semmi szükség -hangzott a kedves, de határozott válasz.
- Hm. Furcsa vagy nekem -sandított a magasabbra.- Na mindegy, ma nagyon boldoggá tettél, úgyhogy elnézem neked -vonta meg a vállát.- Jó szórakozást az antiszoc sráccal -kacsintott, majd sarkon fordult és elsietett, a raszta pedig elkezdte bepakolni a csomagokat a szobába. Nem tudta biztosra, hogy jó ötlet volt-e hazudni barátjának, de egyelőre ez volt a legkézenfekvőbb megoldás, ami csak eszébe jutott. Na meg persze, ha minden úgy sül el, ahogy tervezte, akkor tényleg így lesz mindenkinek a legjobb. Erre a gondolatra mosoly kúszott Namjoon ajkaira.
  Majd eszébe jutott a fiú. Úgy döntött, majd később segít neki kipakolni, úgyhogy amint minden táskát és bőröndöt berakott az előtérbe, bezárta az ajtót és elindult az ágy felé, amelyben a fiú békésen szuszogott a meleg takaró biztonságot adó leple alatt. Namjoon szíve összeszorult, hogy fel kell ébresztenie, hiszen a fiú arcán látott békés álom és a gyermeki ártatlanság varázslatos keveréke szinte taszította a fiatalabb kezét, amely az arc végig simításával visszarántotta volna a fiút a valóság gyötrelmeibe. De amit meg kell tenni, azt meg kell tenni.
- Héj, ébresztő álomszuszék -simította végig óvatosan az idősebb arcát, mire az álmosan pislogva nézett fel az előtte guggoló fiú arcára.
  Először azt sem tudta, hol van, de amint eszébe jutottak a történtek, ijedten ült fel, amibe nem csak, hogy beleszédült, de a fejébe is belehasított a fájdalom.
- Nyugalom, nincs semmi baj -hallotta meg az ismerős hangot.
- Mi történt? És… hol vagyok? -nézett körbe, realizálva, hogy nem a saját szobájában fekszik.
- Ne haragudj, hogy leitattalak, de nem volt más választásom, olyan sokkos állapotban voltál. Most az én szobámban vagyunk, jobban mondva a mi szobánkban -a fiú értetlen arcát látva, elnyomott magában egy mosolyt.- Mostantól itt fogsz lakni velem, már persze, ha neked is megfelel.
- Én…nem tudom…én…tényleg itt maradhatok?
- Tényleg -hogy nyomatékosítsa, Namjoon még bólintott is egyet.
- Akkor…megyek -motyogott tovább.
- Hova? -nézett rá kíváncsian a fiatalabb.
- A…a cuccaim…
- Azok miatt ne aggódj, Jiminnel már áthoztunk mindent, minden csomagod ott van az ajtónál, már csak ki kell pakolnod. Ha szeretnéd, szívesen segítek -simította volna meg a karját, de a fiú, mintha égetné a másik érintése, elrántotta a karját. „Ezt még meg kell szoknom” -gondolta magában a raszta. Majd hirtelen eszébe jutott, mivel tehetné kellemesebbé a fiú napját.- Vagy, ha szeretnéd, magadra hagylak, rendezkedj be nyugodtan, aztán majd este találkozunk.
- Igen…egyedül…az most nagyon jó lenne -a fiú szinte suttogta a szavakat, miközben üveges tekintettel, pislogás nélkül meredt maga elé. Nem akarta látni a másik arcát, nem lett volna képes a szemébe nézni. Egyedül akart lenni, de szinte el sem tudta képzelni, hogy kívánsága tényleg valóra válhat.
- Rendben, akkor majd később jövök, és hozok valamit enni. Itt egy kulcs, ezzel be tudsz zárkózni és akkor tényleg senki nem tud zavarni. Ha pedig bármire szükséged lenne, ott van a számom az asztalon, hívj nyugodtan. Jó pakolászást -állt fel, majd az ajtóhoz sétálva lenyomta a kilincset.
- Namjoon -szólalt meg hirtelen a fiú, megállásra késztetve a másikat.- Miért tetted? Miért teszel ilyeneket? Mit akarsz tőlem? Biztos vársz valamit cserébe…
- Nos, teljesen őszintén, tényleg várok cserébe valamit. Szeretném, ha be tudnám bizonyítani neked, hogy nem kell minden embertől tartani, és, hogy a barátok tényleg olyan emberek, akikre bármikor számíthatsz, és akiknek bármit elmondhatsz. És tudod -fordult a fiú felé- minden ember hibázik. De vannak, akik megbánják a tetteiket. És olyankor megérdemlik a megbocsátást. Na, de most tényleg magadra hagylak, nyugalomra van szükséged és rengeteg mindent kell átgondolnod -azzal kilépett az ajtón, majd becsukta és be is zárta azt.

  Habár újdonsült szobatársa már vagy fél órája elment, a fiú még mindig ugyanabban a pozícióban ült az ágyon, és csak nézte a falat. Teljesen elmerült a gondolataiban. Namjoon szavai visszhangzottak a fejében. Totális káosz uralta a fiú gondolatait. Nem értett semmit. Azt már elkezdte feldolgozni, hogy új helyre került, és azt is, hogy már nem kell félnie Seokjin társaságától, sőt még látnia sem kell őt, legfeljebb a közös óráikon. Viszont azt nem értette, hogy vajon Namjoon mégis hogy érthette, a megbocsátásról szóló dolgokat.
- Ki kéne pakolnom? -tette fel hangosan a kérdést, amely szinte visszhangot vert az üres szoba falai között.
  Nagy nehezen erőt vett magán, és lassan kimászott az ágyból. Végtagjai teljesen elgémberedtek, olyan érzés volt, mintha szinte száz éven át ült volna mozdulatlanul. Még a kezei is elzsibbadtak. Valahogy mégis sikerült odavonszolnia magát a bőröndökhöz, ahol első dolga volt előkotorni a telefonját és persze a fülhallgatót. Amint dobhártyáját megremegtette a kis hangszórókból üvöltő zene, energia töltötte meg a fiú fáradt, nehéz testét. Sokkal gyorsabban végzett a kipakolással, mint várta.
  Visszament a szobába és leült az ágyra. Hirtelen valami megmondhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. Szorítást érzett a mellkasában. Mintha… Mintha hiányzott volna valami. A fiú nem értette. A vékonyka hang megint felcsendült a fejében. „Csak nem hiányzik valami? Vagy valaki?”
- Elég -ordított a fiú, mintha ezzel el tudná hallgattatni a hangot. Persze tudta nagyon jól, hogy semmi értelme.
  A hang ugyanis folytatta. „Mindketten tudjuk, hogy mi a legnagyobb félelmed, hogy mit utálsz a legjobban.”
- Ki ne mondd -morogta a fiú ingerülten. De kimondta.- Az egyedülléttől -mondta a fiú a hanggal egyszerre.
  Nem tudta, mi tévő legyen. Társaságban nem érezte jól magát, de az egyedüllét még rosszabb volt. Hirtelen eszébe jutott valami. Leugrott az ágyról, odasietett az asztalhoz, majd kezében a cetlivel visszaült az ágyra, megragadta a telefont és bepötyögte a papíron látott számokat. Azonban ujja pár milliméterrel a hívás indító gomb fölött megdermedt. Egy pillanatnyi gondolkodás után írt egy rövid üzenetet, majd szemét összeszorítva, még a levegőt is bent tartva rányomott a küldésre, majd várt.
  Körülbelül tíz perc ideges várakozás után halk kopogást hallott. Majd az ismerős hang kedves orgánuma hallatszott az ajtó túloldaláról.
- Megkaptam az üzenetet. Ha még mindig úgy érzed, hogy szükséged van a társaságomra, nyisd ki az ajtót.
  Nem mintha a másiknak nem lett volna kulcsa, csak éppen meg akart bizonyosodni arról, hogy a fiú tényleg vele akart lenni.  Türelmesen várt, azonban a szobában síri csend honolt. Már épp kezdte volna feladni a várakozást, amikor kattant a zár. Ám az ajtó csukva maradt. De Namjoonnak ennyi is elég volt. Óvatosan kinyitotta az ajtót, amely mögött ott állt a fiú, némán bámulva az érkezőt. Majd sarkon fordult és bement a szobába. Mire a fiatalabb is beért a szobába, a fiú már az ágyon ült, továbbra is őt nézve. Namjoon kicsit kellemetlenül érezte magát, de egyszerűen nem vitte rá a lélek, hogy magára hagyja a fiút, főleg, miután közölte, hogy szüksége van rá. Így hát, ő is leült saját ágyára.
- Akarsz beszélgetni? -kérdezte, miután a feszült csendtől már a hideg futkosott a hátán. A fiú azonban csak megrázta a fejét.
  Újabb némán eltöltött percek után azonban a fiú volt az, aki megtörte a csendet.
- Namjoon -szólította meg a fiatalabbat.
- Igen?
- Mondd…kérhetnék még abból az italból?
- Nem kéne…sok lenne -húzta a száját a raszta.
- De csak…csak egy egészen kicsit -nézett nagy szemekkel társára.- Akkor…akkor tudnék beszélgetni…
- Seongki -sóhajtott.- Nem szeretném, ha innál. Tudom, hogy nem ez volt életed legjobb napja, de mi lenne, ha most alkohol nélkül próbálnál meg beszélgetni velem?
- Nem fog menni -motyogta, majd megint elnémult.
  A percek csak teltek, és Namjoon már nem is reménykedett benne, hogy valaha is vége lesz a kínos csendnek, amikor a fiú ismét megszólalt.
- Namjoon -szólította meg halkan.- Mesélnél nekem? -az említett teljesen megdöbbent. Nem is értette igazán a kérdést.
- Mégis mit? Vagy miről? -értetlenkedett most már hangosan is.
- Magadról… az életedről… a gyerekkorodról -a fiú felsóhajtott.- Arról, hogy milyen normális emberként élni -pillantott bátortalanul a másikra.
  Namjoonnak eltartott pár másodpercig, mire feldolgozta a hallottakat. Egyúttal annyira megdöbbentette a fiú kérése, hogy szinte öntudatlanul válaszolt.
- Persze, szívesen -mosolyodott el.- Kérdezz bármit, amire csak kíváncsi vagy és örömmel elmesélem -a fiú csak bólintott.
  És kérdezett. Namjoon pedig mesélt. Születésnapokról, nyaralásokról, az első napjáról az iskolában, az első lerészegedéséről, a kutyájáról, anyukájáról, mindenről, ami csak eszébe jutott. Namjoon már órák óta mesélt és mesélt, mikor a fiú egyszer csak felállt, odasétált a másik ágyhoz, majd megállt fiatalabb társa előtt.
- Szeretnék kérdezni valamit.
- Mondd csak, bátran -nézett fel az előtte állóra.
- Amikor azt mondtad, hogy nem kell mindenkitől félnem, akkor…akkor magadra is gondoltál?
- Ezt hogy érted?
- Namjoon…benned bízhatok? Te nem…nem teszel…nem teszel olyan dolgokat…
- Ilyen még csak meg se forduljon a fejedben! -szakította félbe társát felháborodva.
- Akkor…akkor se, ha ilyet csinálok? -ült le mellé a fiú, s fejét a magasabb vállára hajtotta.
  Nam reflexből át akarta karolni, ám megálljt parancsolva ösztöneinek, mozdulatlanul ült tovább.
- Akkor se -válaszolt kedvesen.
- Nem érzel semmit? -kérdezte a fiú.
- Mire gondolsz?
- Nem fogsz…nem akarsz semmit  csinálni velem?
- Nem, Seongki. Ha neked így jó, akkor maradj nyugodtan, de ne aggódj, semmi olyan dolog nem fog történni, amit nem szeretnél.
- Namjoon?
- Igen?
- Mesélnél még egy kicsit?
- Szívesen.
  És folytatták tovább. Namjoon mesélt és mesélt, majd egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a fiú nem tesz fel újabb kérdéseket. Ahogy lepillantott a vállán pihenő fejre, elmosolyodott. A fiú ugyanis már az igazak álmát aludta.
 Óvatosan, nehogy felkeltse, kimászott alóla és hagyta, hogy a fiú teste végigdőljön az ágyon, majd betakarta. Odament a szekrényéhez és kihalászott belőle egy hálózsákot, leterítette az ágy mellé, majd leoltotta a lámpát, bebújt a hálózsákba és ő is nyugovóra tért. Boldogan merült az álmok világába, hiszen egy nap alatt sokkal nagyobb haladást ért el, mint amire egy hét után számított volna. Csak remélni merte, hogy ez nem egy ideiglenes állapot és a fiú elindult a bizalom ösvényén.

Who am I? - IV. Alkohol

  Egy utolsó pillantás a tükörbe. Ritka pillanatok egyike, hogy a fiú elégedett volt a kinézetével. Jin még egyszer utoljára ellenőrizte, hogy bezárták-e a szobaajtót, majd elindultak lefelé.
- Hova megyünk? –kérdezte a fiú.
- Már mondtam –felelte Seokjin.- Inni.
- De úgy értem helyileg hova? –csapott a homlokára Suga.- Komolyan Seokjin, egy zseni vagy én mondom, de néha olyan buta tudsz lenni, hogy esküszöm, el se hiszem.
- Majd meglátod –kacsintott az idősebb.

  A fiú látásból már ismerte Seokjin barátait, szobatársa ugyanis rengeteg közös képpel plakátolta ki a szoba rá eső részének falát. A nevüket is tudta, hála az idősebb soha be nem álló szájának, és amig Jin készülődött megpróbálta a hallott jellemzések alapján a neveket az arcokhoz társítani. Kíváncsi volt, vajon mennyire járt sikerrel. Hirtelen eszébe jutott valami.
- Seokjin! Van egy olyan érzésem, hogy a gorilláim nem fogják hagyni, hogy alkoholt adjatok nekem. Lehet, hogy jobb lenne, ha mégse mennék.
- Jó próbálkozás –nevetett fel.- Aggodalomra semmi ok! Nam és én kicsit közbenjártunk érted az igazgatónál, és egészen véletlenül ma fontos értekezletet tartanak a tanári karral, ahová az őrséged is szívélyesen meg lett hívva. Úgyhogy 11-re vissza kell érnünk a szobába és akkor nem lesz gond.
  A fiú erre nem tudott mit mondani. Tudta, hogy meg kéne köszönnie mindazt, amit társa tett és tesz is érte, de valahogy ez a szó képtelen volt elhagyni ajkait. Szerencséjére épp akkor érkeztek meg a találkozó helyére. Ugyanannál a padnál voltak, ahol ismeretségük legelején a fiú felpofozta Seokjint. Ők érkeztek utolsónak.
- Sziasztok –köszönt Seokjin, mire négy szempár szegeződött rájuk. Seongki szinte érezte, ahogy próbálják első pillantás alapján analizálni és, mintha valami bizonytalanság is lett volna a rá irányuló tekintetekben. „Minden bizonnyal Seokjin mesélt már rólam és most nem tudják, hogyan viselkedjenek velem.”
  Egy magas, raszta hajú fiú volt az, aki végül megmozdult, napszemüvegét levéve lépett oda a fiúhoz, s kezet nyújtott neki.
- Namjoon vagyok, örülök, hogy megismerhetlek –mosolygott a fiúra. „Egyből egy”-gondolta Seongki.
- Suga –vetette oda, majd Seokjin lesújtó pillantására nagyot sóhajtott, s elfogadta a neki nyújtott kezet. Namjoon meghökkenve pillantott Jinre, aki csak bólintott egyet, mire a raszta visszatette napszemüvegét és mosolyogva fogott bele a többiek bemutatásába.
  „Szóval a vigyorgó törpe, Jimin, ezt is jól gondoltam. Igen te vagy a „hadd legyek a reményed” Hoseok akkor eddig háromból három ééés pacsit nekem, mert csak egy maradt, egy névvel és az nem más, mint Taehyung. De ez mégis mit csinál?” –szinte még ideje sem volt végiggondolni, amikor a fiú nekifutásból becsapódott és elkezdte ölelgetni. Hirtelen lefagyott.
- Taehyung, hát nem megmondtam neked, hogy csak bemutatkozol és kezet fogsz? Nem ugorhatsz rá mindig mindenkire, nem mindenki viseli jól a közelségedet! –hallatszott Seokjin dorgálása. „Olyan, mint egy anyuka” -gondolta a fiú, majd hirtelen teljes erejéből ellökte az őt ölelőt, aki így a földön landolt.
- Seongki, neked pedig nem kéne minden helyzetet a lehető legagresszívebben lereagálni –intézte most a fiúhoz szavait az idősebb.
- Bocsánat anyu, többet nem fordul elő –tette fel megadóan kezeit nevetve. Mikor tudatosult benne, mit is csinál, azonnal lerakta kezeit és szúrós szemmel nézett körbe.
- Bírom ezt a srácot –mondta Jimin, mire mindenkiből kitört a nevetés.
- Na, akkor iszunk is, vagy mi lesz? -türelmetlenkedett Hoseok.
   Alighogy feltette a kérdést, Jimin már el is kezdte osztogatni az italos dobozokat egy szatyorból, mely eddig valószínűleg a pad alatt rejtőzött.
- Nem kösz, nekem inkább a sojut dobd ide -nyújtotta ki kezét Namjoon.
  A fiú kezdte kellemetlenül érezni magát. Nemcsak azért, mert ezelőtt még soha nem ivott alkoholt, hanem leginkább amiatt, hogy fogalma sem volt arról, hogy a többiek mit is isznak. Seokjin észre vehette a fiú zavarát, mert odahajolt és halkan, nem mintha a többiek figyeltek volna, mindenki el volt foglalva a mielőbbi alkohol szerzéssel, rákérdezett.
- Mi a baj? -szokás szerint nem kapott választ, így hát tovább kérdezgette.- Meggondoltad magad? Mégse akarsz inni? -bár a fiú sóvárgó tekintetét elnézve nem hitte, hogy jó irányba halad a gondolatmenete. Majd hirtelen beugrott. Hiszen a fiú eddig soha, semmilyen formában nem élt társasági életet és eddig a legtöbb számukra, átlag, hétköznapi emberek számára megszokott dolog a fiúnak teljesen új és ismeretlen volt.- Tessék -adta oda saját italát a fiúnak, majd odasúgta.- Ez sör. Nem túl erős, de kezdésnek pont elég lesz.
  „Hite” -olvasta a fiú a feliratot a dobozon. Tetszett neki a név. Rövid volt, és egyszerű. Remélte a tartalma is kedvére való lesz. Lassan emelte szájához a dobozt és hagyta, hogy a kis lyukon át szájába folyjon a hideg ital. Nem volt valami jó íze, de azért nagy nehézségek árán sikerült nem kiköpnie. Húzott még egy nagyot belőle, hátha jobb lesz, de a kesernyés íz semmit nem változott.
- Na, milyen? -érdeklődött Seokjin.
- Iható -hangzott az egykedvű, tömör válasz.
  Először lassan próbált inni, de amikor látta, hogy a többiek már bontják a következő dobozt, megfelelni akarása győzött óvatoskodása fölött és megpróbált annyit inni egyszerre, amennyit csak bírt. Már a második doboz felénél járhatott, amikor kezdte furcsán érezni magát. Egyre kevésbé zavarták a többiek és, mintha egyre jobban kedvelt volna mindent a világban. Valamint elkezdett egy kicsit szédülni. Tetszett neki ez az állapot. Nagyon tetszett neki. Végre úgy érezte, hogy ő is normális, sikerült levetkőznie a gátlásait, amik józanul a magány fogságában tartották a fiút. Ennek tudatában egyre többet és többet akart, mind az italból, mind pedig az érzésből, amely egész testét-lelkét átjárta.
- Azta, te aztán tudsz inni! -Namjoon még a napszemüvegét is levette, ezzel is prezentálva csodálkozását.- És komolyan, most iszol alkoholt életedben először?
- Aha -vigyorgot a fiú, hiszen ha jól értette, tulajdonképpen megdicsérték. Furcsa, de most jól érezte magát anélkül is, hogy bunkó álarca alá rejtette volna érzéseit. Teljesen ellazult, minden kényelmes volt és úgy érezte, most egyáltalán nem tudja meghatni semmi.
- Jól érzed magad? -kérdezte fülig érő mosollyal Hoseok.- Jössz máskor is?
- Hogyne -húzta szélesebbre a mosolyát Seongki.
- Izééé… Suga hyung! -szólalt meg Jimin is.
- Mi van?
- Taehyung nagyon szeretne megölelni, amiért azt mondtad, hogy kedvelsz minket és már alig bírom lefogni -és valóban, ahogy a fiú oda fordította a tekintetét meglepetten tapasztalta, hogy a törpe rajta ül a másikon, miközben hátra csavarja a kezét.
- Jól van, legyen -sóhajtott egyet a fiú. Úgy gondolta, ez egy remek teszt lehet jelenlegi állapota felmérésére. Ha el tudja viselni a szinte teljesen idegen fiú érintését, akkor megtalálta a megoldást.
  Mire a gondolatmenet végére ért, már érezte is a testéhez csapódó másik testet. Taehyung szinte csüngött rajta. Karjait a nyaka köré fonta, lábai pedig a dereka körül találtak helyet maguknak. „Olyan, mint egy majom” -nevetett magában a fiú. Majd hirtelen ledermedt.
- Taetae azt hiszem ideje elengedned a hyungodat -hallotta valahonnan távolról Jin hangját, de ahhoz túlságosan is máshol járt, hogy fel tudja fogni a szavakat. Szinte sokként érte az érzés, hogy amig egy másik test teljesen szorosan az övéhez simult, nem az jutott először eszébe, hogy minél messzebb kerüljön tőle, hanem valami, akármi más. Ez nagyon nagy dolog volt számára.
- No para csak adjatok még egy sört -nevette el magát az aggódó tekintetek láttán.
- Nem lesz sok? -kérdezte Seokjin.
- Nem egy csecsemő vagyok, tudok vigyázni magamra! Egyébként is a túl sok aggodalmaskodástól ráncos lesz a csinos pofid -kacsintott az idősebbre.
- Héj, vigyázz a szádra! -emelte fel a hangját Jimin.
- Ahogy te is Jimin! Suga neked is a hyungod! -szidta le Seokjin, majd átnyújtotta a dobozt szobatársának.
  A negyedik sör után Seongki kellőképpen bátornak érezte magát ahhoz, hogy elkezdjen kommunikálni a körülötte lévőkkel.
- Héj, Namjoon! Te mit iszol? -úgy nézte az üveget, mint akit elvarázsoltak.
- Sojut -felelte a raszta.- Megkóstolod?
- Ja -nyúlt az üveg felé, de egy kéz eltérítette az övét.- Mi a…?
- Szerintem eleget ittál már, nem akarom, hogy baj legyen! Majd legközelebb kevesebb sör és akkor ihatsz sojut is.
- Naaaaaa -húzta a száját vigyorra a fiatalabb.- Szeretnééém kipróbálniii. Légyszi Anyuuu -nyávogott, mint egy kisgyerek.
- Jin-hyung szerintem egy kortytól nem lesz semmi baja -szállt be a meggyőzésbe Hoseok is.
- Szerintem is had igyon! -mondta Jimin is.
- Látood mindenki velem ért eggyett -kezdett kissé összefolyni a beszéde, de ez egy cseppet sem zavarta.
- Namjoon? -nézett az említettre Seokjin segítségkérőn.
- Nem látom akadályát, hogy megkóstolja -vonta meg a vállát.- Annyira nem tűnik részegnek és egyébként is, jobb az elején kideríteni a korlátait. Mellesleg csak egyetlenegy kortyról van szó. Nem hiszem, hogy bármi baja lenne belőle.
- Na jó, de tényleg csak egy korty! -fenyegette meg mutatóujjával a fiatalabbat, mire az felröhögött.
  Elvette az üveget, ugyanakkor eszébe sem jutott, hogy tényleg csak egy kortyot igyon. Ahogy szájához emelte az üveget, olyan gyorsan kezdte kortyolni a benne lévő italt, amennyire csak tudta, nem is érdekelte, hogy milyen az íze, vagy, hogy tulajdonképpen mit is iszik, csak nyelte és nyelte addig, amig körülbelül az ötödik korty után eltűnt az üveg.
  Mikor kinyitotta az ivás alatt csukva tartott szemeit, egy nagyon mérges Seokjinnel találta szemben magát. Körbenézett és a többiek arcán elfojtott nevetést látva, hirtelen hangos röhögésben tört ki. Ettől persze Seokjin csak még jobban felhúzta magát, amitől a fiú még inkább nevetett és a többiek is egyre nehezebben tudták magukban tartani vidámságukat. Taehyung már a földön fetrengett szájára tapasztott kézzel, Jimin pedig saját ujjába harapott, hogy vissza tudja tartani a kitörni készülő röhögést.
- Jin -tette kezét az említett vállára Namjoon.- Nyugodj meg, látod, nem lett baja. Inkább örülj, hogy jókedve van és nem zárkózott be, ahogy vártuk.
- De Nam, te ezt nem érted! -nyafogott az idősebb.- Megígérte, hogy csak egy…
- Nem is mondott semmit és ezt te is jól tudod -nevetett fel halkan.- Csak megint az a gond, hogy nem úgy van, ahogy te mondtad. Tudod, hogy mindig ezt csinálod, amikor iszol. Úgy viselkedsz, mintha te lennél az anyjuk, ahelyett, hogy elengednéd magad és szórakoznál velük.
- Te nem is aggódsz értük? Mi van, ha történik velük valami?
- Az istenért Seokjin! 17 éves vagy viselkedj már úgy, mint egy tinédzser ne pedig úgy, mint egy háromgyerekes anyuka!
- Nem is vagyok olyan! -fonta össze maga előtt karjait duzzogva.
- De igen -nevetett Namjoon.
- Jó, néha -mosolyodott el végre az idősebb is.- De kikérem magamnak, hogy most már négy.
- Felőlem -vonta meg a vállát Nam.- De én a negyediket nem vállalom -mondta, majd jól meghúzta az időközben visszaszerzett italát.
  Az idilli pillanatnak Jimin ordítása vetett véget.
- Tae behányt! -ordította kacagva, majd hanyatt vágta magát.
  Több se kellett Seokjinnek, azonnal rohant a Jimin által mutatott irányba, hogy megkeresse, hiába mondták, hogy Hoseok vigyáz rá. Alig pár perc múlva megjelent, Hoseokkal kétoldalról támogatva az alig élő Taehyungot, pár méterenként megállva, hogy barátjuk kiadhassa magából a még szervezetében rekedt alkoholt.
- Na, azt hiszem most jött el az ideje annak, hogy meginduljunk -mondta a csapat anyukája, mikor nagy nehezen odaértek a többiekhez.
- Neeee máár -mondta egyszerre Jimin és Suga, majd egymásra nézve kitört belőlük a röhögés.
- Szerintem is srácok, elég volt mára ennyi -állt fel Namjoon a padról.
  Erre már a másik két fiú is felkászálódott a földről és mivel ők számítottak a józanabb részlegnek, leszámítva persze a Taehyungot tartókat, ők segítettek Namjoonnak összeszedni a dobozokat és egyéb szemetet, amit maguk köré termeltek az este folyamán. Mikor ez is megvolt elindultak vissza az épületbe.

-Mi lesz Taehyunggal? -kérdezte a fiú immár saját ágyán ülve.
- Semmi -mosolyodott el Seokjin. „Mintha aggódna”- gondolta, mire egy nagyot dobbant a szíve.- Alszik egy nagyot, aztán reggel még szenvedni fog egy kicsit, de rendben lesz, ne aggódj.
- Aggódik érte a halál -fonta össze maga előtt duzzogva karjait a fiatalabb.
- Aranyos vagy, amikor így viselkedsz -nevetett fel Seokjin.
- Te pedig tudhatnád, hogy nem szeretem, amikor ilyeneket mondasz -nézett rá, ha lehetséges, még durcásabban.
- Most mit vagy úgy oda? Holnap úgyse fogsz emlékezni semmire -erre a kijelentésre a fiú arckifejezése teljesen megváltozott. A gyerekes, durcás arc hirtelen elkomorodott, s fiú maga elé meredve kezdte el fixírozni a padlót.
- Most meg mi baj? -komolyodott meg Seokjin is. Természetesen nem kapott választ, így jobb ötlete nem lévén átült Seongki ágyára, egész közel a másikhoz, aki most valamilyen különös indoknál fogva nem húzódott rögtön arrébb.
- Seokjin -törte meg hirtelen a csendet a fiatalabb, még mindig a padlót bámulva.
- Igen?
- Mi van, ha holnap minden ugyanolyan lesz, mint azelőtt? Mi van, ha minden visszatér az eddigi állapotba? Mi van, ha ugyanolyan leszek, mint amilyen voltam? Amilyen valójában nem is vagyok?
- Nem igazán értem, hogy mire akarsz kilyukadni -nem hazudott, tényleg teljesen tanácstalan volt. A fiú azelőtt még soha nem viselkedett így. Seokjin nem tudta eldönteni, hogy most csak az alkohol beszél a fiúból, vagy csak épp annyit ivott, hogy végre őszintén beszéljen magáról.
- Amikor ittam… minél többet ittam, annál kevésbé éreztem magam kellemetlenül. Amikor Taehyung másodjára megölelt, már nem is éreztem azt, hogy minél távolabbra kell kerülnöm tőle, sőt, egészen furcsa, de majdhogynem jólesett a közelsége. Én végre… végre normálisnak éreztem magam, végre olyan volt, mintha minden a helyére került volna és nem zavart semmi és nem féltem és…és most… most…
- Most attól félsz, hogy ha kijózanodsz, visszakerülsz az este előtti állapotba és megint bezárkózol? -a fiú nem válaszolt, csak egy aprót bólintott. Seokjin nem tudta, meddig mehet el, de azért próba szerencse alapon óvatosan átkarolta szobatársa vállát és finoman odahúzta magához. Meglepetten tapasztalta, hogy a fiú egyáltalán nem állt ellen, sőt, fejét az idősebb vállára hajtva folytatta.
- Nem csak ez, hanem…azt hiszem, hogy kedvellek. És nem csak téged, hanem a többieket is. Amilyen hülyék és idegesítőek tudnak lenni, legalább annyira aranyosak és… és azonnal befogadtak ,pedig nem is ismertek és én meg tök bunkó voltam… és… én csak egy szerencsétlen nyomorék vagyok, egy kibaszott selejt, akit a saját szülei sem szeretnek és még azt sem tudom, hogy hogyan viselkedjek amikor emberek között vagyok basszameg, egy korombelivel nem tudok beszélgetni, nemhogy barátokat szerezzek! Seokjin én annyira nem akarok egyedül lenni én…én…
  De már nem tudta befejezni mondandóját. Seokjin öntudatlanul cselekedett, a teste magától mozdult, ahogy szembe fordult a fiúval és száját a fiatalabb ajkaira tapasztotta. Mikor tudatosult benne, hogy mit is csinál, egy pillanatra lefagyott, de eleget ivott ahhoz, hogy ne tudjon parancsolni magának. Nem tudott, de nem is akart. Csak nézte a fiú riadt tekintetét, majd lehunyva szemeit, karjait szorosabbra fonta a másik teste körül. De szemei kipattantak, ahogy megérezte a fiú karjait, ahogy azok bátortalanul a dereka köré fonódtak. Ismételten farkasszemet nézett a kisebbel, de most már, mintha ijedtséggel vegyes kíváncsiságot látott volna a fekete szemekben. Meg persze a részegség okozta fátyolos tekintetet, de ez most a legkevésbé sem érdekelte. Tudta, hogy amit csinál az nem éppen a legtisztességesebb, de már nem tudott leállni. Gondolatmenetéből egy nyelv szakította ki, amely végignyalt az alsóajkán, jelezve, hogy szeretne beljebb kerülni. Aprót mosolyogva hunyta le ismét szemeit, ajkait pedig szétnyitotta, beengedve a követelőző nyelvet. Csókjuk egyre mélyült, s egyre szenvedélyesebb lett, mígnem levegőhiány miatt el kellett szakadniuk egymástól.
  Fél másodperc szünet után a fejek megint közeledni kezdtek egymáshoz, az ajkak ismét összeértek, a nyelvek összefonódtak, a két test szinte eggyé vált. De Jinnek ez már nem volt elég. Lassan döntötte hátra társát az ágyon, közben mindkettőjük pólójától megszabadult. Hirtelen elszakadt a fiú szájáról és áttért annak nyakára, amivel sikerült egy hangos nyögést kicsalnia az alatta fekvőből.

  A fiú agya teljesen elködösült az elfogyasztott alkoholmennyiségtől, nem is igazán érzékelte a külvilágot. Mintha megszűnt volna körülötte minden, egyedül volt, a meleg, puha sötétségben. Majd hirtelen arra eszmélt fel, hogy valaki a nadrágjával babrál. Próbált a fölé magasodó alakra fókuszálni, de valószínűleg a soju most kezdett feloldódni a vérében, látása ugyanis sehogy sem akart kitisztulni. Próbálta ellökni, de kezei erőtlenül hevertek a teste mellett. Kiáltani akart, de csak halk suttogásra futotta az erejéből.
- Neh… ezht neh… -de a kezek egy pillanatra sem álltak le.
- Most jön a legjobb, hidd el, élvezni fogod -hallott meg egy ismerős hangot, de sehogyan sem tudta egyetlen archoz sem hozzákapcsolni. Hirtelen lekerült róla a nadrág is.
  Tudta, hogy nem tehet semmit. Valahogy majd túléli. Legalábbis ebben reménykedett. Az egyetlen, amit tehet, hogy szemeit szorosan összezárja és reménykedik, hogy minél hamarabb vége lesz.

  Reggel az első dolog, amire felfigyelt, az a fájdalom volt. A feje, mintha szét akarna robbanni, a szája soha nem volt még ennyire száraz és mindennek a tetejébe még hányingere is volt. Még épp időben indult meg, ugyanis alighogy beszédelgett a mosdóba, gyomra összeszorult és kiadta magából minden tartalmát.
  Úgy tíz-tizenöt perc szenvedés után úgy érezte, teljesen kiürült a szervezete, de mivel a feje majd szétszakadt jobbnak látta visszadőlni még egy kicsit. Azonban amint visszaért a szobába, az első gondolata az volt, hogy itt valami nem stimmel. Majd megpillantotta az alvó Seokjint, akinek mindössze egy vékony lepedő takarta teljesen meztelen testét. Aztán még valami feltűnt a fiúnak. Seokjin nem a saját ágyában feküdt. Hanem az övében. De miért? Mit keres a szobatársa az ő ágyában, ráadásul ruha nélkül? És akkor hirtelen bevillant egy emlék. A fiú azt hitte, csak az alkoholmámor okozta furcsa álom volt, de amint megpillantotta a ruhákat szanaszét a padlón, egyre kevésbé volt biztos abban, hogy csak az ő fejében jelentek meg a képek. A cérna ott szakadt el, amikor a végignézett magán és egyre erősödő rettegése bebizonyosodott.
  A fiú anyaszült meztelenül állt az ajtóban….

Who am I? - III. Suga

- Ne haragudj, amiért nem vagyok valami jó társaság- jegyezte meg csendben a fiú.
  Seokjin ágyán ültek és reggeliztek. Lassan két hete már, hogy a fiú megtudta szobatársa történetét, de hiába mondta, hogy legyenek barátok, megbízni még mindig nem tudott benne. De már nem érezte magát annyira kellemetlenül a másik társaságában. „Ez is valami”-gondolta.
- Viccelsz? Te vagy a legjobb társaság –válaszolt Seokjin, majd megpillantva a fiú csodálkozó arcát elnevette magát.- Mindig meghallgatsz, bármennyit is beszélek és hidd el, nem sok ilyen ember létezik –folytatta mosolyogva.
- Igen, de én szinte soha nem szólalok meg –sütötte le a szemét.
- Tudom, ezért érzem úgy néha, mintha lenne egy jól nevelt kiskutyám, aki csendben követ mindenhova –a fiú arcát látva azonban gyorsan hozzátette.- Nyugi, csak vicceltem, ne haragudj.
  A fiú maga sem értette, de nem haragudott rá. Sőt egészen kellemes érzés volt, hogy jó kedvre deríthette Seokjint, már a puszta létezésével is.
  És igen, az utóbbi időben sok időt töltöttek együtt. De mindig szigorúan csak kettesben. Seokjin próbálkozott, mindig hívta mindenhova. Néha igent mondott a programokra, de az esetek többségében Seokjin barátai is jelen lettek volna. Mondjuk ezzel így önmagában nem is lett volna probléma, ha Seokjin nem akarta volna őket mindenáron bemutatni egymásnak. Ezért is örült, amikor szobatársa megértően fogadta válaszát, miszerint erre még nem áll készen. Hiszen egyetlen emberben sem tud megbízni, és, bár ezt Seokjinnek nyíltan nem mondta ki, tudta, hogy a fiú is érzi. De nem tudott ellne mit tenni, csak remélte, hogy idővel ez is változni fog és Seokjinnek lesz ehhez elég türelme.
- Lassan el kéne indulni –szólalt meg Seokjin az órára pillantva, mire a fiú csak egy apró bólintással válaszolt.
  Nem akart elindulni. Nem akart egyáltalán a szobából kilépni. Seokjin már pár nappal ezelőtt figyelmeztette, hogy az igazgatóság véleménye szerint lassan ideje lesz elkezdenie bejárni az órákra. Ekkor esett meg az első bensőségesnek, szinte már bizalmasnak nevezhető beszélgetés a két fiú között, aminek Seokjin legalább annyira örült, mint amennyire a beszélgetés alatt a fiú kínosan érezte magát.

- Szóltak a tanárok, hogy hétfőtől neked is be kell járnod az órákra –mondta Seokjin, mire a fiú lefagyott. Teljesen mozdulatlanná dermedt, s halálra váltan bámult az idősebbre.- Ne nézz rám így, megijesztesz!
  A fiú lesütötte a szemét, de továbbra is mozdulatlan maradt. Úgy tűnt, hogy soha nem is fog már helyet változtatni.
- Ugyan már –kezdte Seokjin.- Majd meglátod, hogy ez a suli jó. Az órák nagyon érdekesek és a legtöbb tanár nagyon rendes. Értem én, hogy a suli akkor is suli, ami rossz, meg biztos ezer jobb dolgod van, mint a „fölösleges” tantárgyak előadásain unatkozni, de…
- Nem erről van szó –motyogta a fiú, továbbra is ölébe ejtett kezeit szuggerálva- Én… én csak… -itt elakadt, s úgy tűnt, nem is fogja folytatni. Seokjin már nyitotta volna a száját, hogy megtudakolja a probléma okát, de még mielőtt feltette volna a kérdést, már meg is kapta rá a választ.- Nem tudom, mit kéne ott csinálnom…
- Ezt meg hogy érted? Ugyanazt, mint az előző iskoládban.
- Hát épp ez az –folytatta még mindig alig hallhatóan.- én még… még soha…
- Még soha nem voltál egyetlen egy tanórán sem? –adott hangot meglepetésének az idősebb.
- Hát… igazból órám már volt, csak iskolába nem jártam soha –sóhajtotta és ezzel láthatóan megkönnyebbült, testtartása sem volt már olyan görcsösen merev.
  Seokjin teljesen ledöbbent a hallottaktól. Hiába próbálta, egyszerűen képtelen volt elképzelni, milyen lehet iskola nélkül felnőni. Pedig a világon nagyon sok hely van, ahol még az iskola fogalmát sem ismerik az emberek. De mégis, egy 21. századi nagyvárosban…
  Szépen lassan kezdte megérteni, hogy mi lehet az oka annak, ahogy a fiú viselkedik. Ahogy elméje lassan egymás mellé illesztette a képeket, Seokjin egyre több furcsaságot vélt felfedezni a fiú életével kapcsolatban. Ahogy a dolgok a helyükre kerültek, rá kellett jönnie, hogy újdonsült barátja élete egyáltalán nem mondható normálisnak. Nem voltak barátai. Soha nem járt iskolába. De… miért?
- Seongki –szólította meg halkan, mire a fiatalabb bátortalanul pillantott fel rá.- Ha szeretnéd, én nagyon szívesen segítek neked kitörni az elefántcsonttornyod fogságából –mosolyodott el mondandója végén.
- Te meg mi a jó büdös francról beszélsz? Nincs semmiféle tornyom, ne próbáld meg úgy beállítani a dolgokat, mintha én lennék a magatehetetlen hercegnő, te pedig a megmentő hős lovag! Nem vagyok nyomorék, nem kell a szánalom! –förmedt rá a fiú, de Seokjint ez már nem ijesztette meg.
  Tudta, szobatársa mindig akkor támad, amikor fél, vagy bizonytalan valamiben és ezt a „gyengeségét” nagy hangjával próbálja elrejteni.
- Nem így gondoltam és semmi szánalomról nincs szó –folytatta továbbra is nyugodtan.- Csak felajánlottan, hogy segítek, de persze te döntöd el, hogy elfogadod-e vagy sem…

- Hahó, hol jársz? –nevetett Seokjin.- El fogunk késni –rázta fel társát a már percek óta tartó bambulásából.
- Akkor induljunk –sóhajtotta a fiatalabb, olyan hangsúllyal, mintha a saját kivégzésére vinnék.
- Meglátod nem lesz vészes –küldött felé egy bíztató mosolyt Jin.
  A fiú ebben annyira nem volt biztos, de mégis félelemmel vegyes izgalommal várta azt a pillanatot, amikor belép élete első rendes tanórájának termébe. Bár frusztrálta a gondolat, hogy rengeteg emberrel lesz összezárva, mégis úgy gondolta, pozitívan áll hozzá a dologhoz. Majd legfeljebb ignorálja a többieket. Végülis, ő nem egy hisztis tinilány, a bántó szavakat már megszokta, egyszerűen leperegnek róla. Legalábbis úgy érezte, bunkó álarcával, ha beilleszkedni nem is fog, amit egyelőre nem is akart, legalább békén hagyják majd. És jelenleg ez volt a cél. Ha békén hagyják, nem szólnak hozzá, de még csak rá sem néznek, mintha nem is létezne, az lesz a legjobb.
  Mire feleszmélt gondolataiból, már a terem ajtaja előtt álltak.
- Készen állsz? –kérdezte Seokjin kedvesen.
- Nem –bólintott a fiú, ami egy pillanatnyi döbbenet után halk kuncogást váltott ki az idősebből.
- A tanár valószínűleg ki fog hívni, hogy mutatkozz be az osztálynak és, hogy mesélj egy kicsit magadról.
- És mégis mit mondjak? –sápadt el a fiú.
- Bármit, ami eszedbe jut. Nem is kell, hogy feltétlenül igaz legyen –kacsintott Seokjin. Ismerve a fiú életének bizonyos részeit, tudta, elég kellemetlen dolgokat tudna csak mesélni.- Na, gyere, csengettek.
  Belépve a terembe megdöbbenten realizálta, hogy jóval több ember van ott, mint amennyire ő számított. Lehettek legalább harmincan, ha nem többen. Seokjin már mondta, hogy ezen az órán sajnos nem tud a közelében lenni, mert szigorú ülésrend van, úgyhogy odaballagott az egyetlen üres padhoz, a leghátsó sorban, az ablak mellett, majd leült, bedugta fülébe a fülhallgatót és bámult maga elé. Mikor bejött a tanár, lejjebb vett a hangerőből, hogy hallja, ha az ő nevét mondják, de nem állította le a zenét.
- Ha jól tudom –kezdte a tanár,- ma egy új diákot köszönthetünk köreinkben –erre a mondatra többen is felkapták a fejüket és elkezdtek körbe-körbe nézelődni a teremben.
  „Fel se tűnt nekik, hogy itt vagyok” -gondolta a fiú, s ettől az észrevételtől egy elégedett mosoly kúszott ajkaira.
- Kérem az újoncunkat, fáradjon ki az osztály elé és mutatkozzon be nekünk –szólt a tanár, mire a fiú fejében megfordult a gondolat, hogy ha egyszerűen csak a helyén marad vajon tudná e bárki is Seokjinen kívül, hogy ő az újgyerek.
  De végül felkelt, és lassú, kimért mozdulatokkal elindult a tanári asztal felé. Magán érezte a többi diák tekintetét, ami egy kis idegességet okozott ugyan, de úgy döntött, nem foglalkozik vele. Most ő irányított. Olyan lehetett, amilyen akart lenni.
- Jó napot kívánok –mondta a tanár, amikor odaért hozzá. A fiú azonban csak egy fejbiccentéssel válaszolt. A tanár szeme elkerekedett, amitől még inkább nyeregben érezte magát, így egy pimasz mosoly is felkúszott ajkaira. Szeme sarkából látta Seokjin rosszalló tekintetét, de nem foglalkozott vele.
- Hello –tette hozzá még a tanárnak.- És hello nektek is. Nem tudom mit vártok, hogy mit mondjak, miért vagyok itt. Legyen elég kezdésnek annyi, hogy nem azért vagyok itt, mert én itt akarok lenni. De ha már itt vagyok, akkor kihozom belőle a legjobbat. Mármint, ami nekem a legjobb természetesen. Néhány dolog, amit jó, ha tudtok. Nem akarok barátkozni. Nem akarok tőletek semmit. Ha mégis, akkor majd én tájékoztatom a megfelelő személyt. Addig is a legfőbb szabály: senki, ismétlem, senki nem szól hozzám. Tegyetek egyszerűen úgy, mintha itt sem lennék. Ez így mindenkinek egyszerűbb lesz. És ez vonatkozik magára is –vetett egy gyilkos pillantást a tanárra, akin már most látszott, hogy elvesztette az irányítást. Köpni-nyelni nem tudott a fiú tekintetétől.
- A…a nevét azért elárulná? –kérdezett elhaló hangon a távozó fiú után.
- Suga –pillantott hátra válla fölött, majd a helyére ballagott és visszadugta fülébe a fülhallgatót.
  Az óra hátralevő részében csak bámult kifelé az ablakon és gondolkodott. Képzeletben elismerően megveregette a vállát. „Jól szerepeltél” –dicsérte meg saját magát. Kicsengetéskor felállt, felkapta a táskáját és elindult a kijárat felé. Az ajtóban azonban valaki elállta az útját. Kelletlenül vette ki füléből a fülhallgatót, majd amolyan „mitakarsz” fejjel felnézett az idősebbre.
- Ez mégis mire volt jó? –nézett szúrós szemekkel Seokjin.
- Mégis mi? –nyitotta nagyra szemeit a fiatalabb.
- Ne játszd az ártatlant! Nagyon is jól tudod, miről beszélek! Nem ismerek rád! Te nem ilyen vagy! –Seokjin teljesen kiakadt, de a fiút ez nem ijesztette meg, sőt egyenesen aranyosnak találta.- Mi lesz, ha valaki máshogy reagál a kis színjátékodra? Mi van, ha valaki átlát rajtad és rájön, hogy csak a szád nagy? Tudod, milyen következményei lehetnek annak, ha ilyen felelőtlenül viselkedsz?
- Tévedsz Seokjin. Tévedsz. Még te sem ismersz engem. Nem tudod, mire vagyok képes. De majd meglátod, hogy minden rendben lesz. Nem kell aggódni, Anyu –simította meg egy pimasz vigyor kíséretében az idősebb karját, amitől az rögtön fülig pirult.- Na, gyere, te jó kislány, mert elkésünk, és azt már nem bírnák az idegeid –indult el kifelé nevetve a fiú.
- Mi az, hogy anyu? Meg jó kislány? Eszem megáll, te mióta vagy ennyire szemtelen? A hyungod vagyok az istenért! –indult el a fiú után.
  Soha senki nem volt még ennyire tiszteletlen vele, mégsem volt képes haragudni rá. Sokkal inkább örült, hogy boldognak látja. És még valami feltűnt neki. Ezelőtt még sohasem látta nevetni. Nevetésének hangja pedig melegséggel töltötte meg az idősebb szívét.
  A többi óra szinte ugyanúgy telt, mint az első. Ahol csak kihívták a fiú előadta a „bemutatkozó beszédét”, ezúttal azonban már csak a tanároknak szólt. Egyetlenegy tanár volt, akit nem tudott megfélemlíteni. A nő nem ijedt meg a fiú rideg viselkedésétől, de hiába adott hangot véleményének, ő sem tudott hatni a fiúra. Az óra végéig nem is jutottak dűlőre, egy háború robbant ki közöttük. Egy háború, ami addig fog tartani, ameddig az egyik fél meg nem törik, meg nem adja magát.
  Seokjin csak fogta a fejét a vita hallatán. Mikor azonban körülnézett, szembesült az osztály véleményével, ami egyre több csodálkozó, sőt, inkább csodáló arccal nézték újdonsült társukat.

- Kérdezhetek valamit? –a fiú bólintott. Az ebédlőben ültek egymással szemben. Ez volt az első alkalom, hogy a fiú nem a szobájukban evett.
- Mi ez a Suga? Miért nem mondtad el nekik az igazi neved? A tanárok úgyis tudják, hogy valójában nem így hívnak és nem fognak így szólítani. Meg egyébként is, mit jelent, vagy mi ez? Miért pont Suga? –nézett kíváncsi szemekkel az idősebb.
- Azért Suga, mert ez jutott éppen eszembe. A tanárok véleménye pedig ugyanannyira hidegen hagy, mint ők maguk, mellesleg, ha nem így szólítanak, egyszerűen nem figyelek oda, mintha nem is nekem szóltak volna. Ja, igen. És téged is szeretnélek megkérni valamire. Ha magunk vagyunk, hívj továbbra is nyugodt szívvel Seongkinak, de, ha mások is hallják, légy oly kedves és szólíts te is Suganak –itt elmosolyodott.- Suga –mondta ki még egyszer.- Tetszik ez a név.
  Nem csak a név tetszett neki. Hanem az is, aki viselte. Sugaként teljesen más embernek érezte magát. Mintha Seongki és Suga nem is ugyanaz az ember lenne. Sokkal bátrabbnak érezte így magát. Nem volt már magányos, hisz az egyedüllét Suganak kellemes időtöltés volt. Ő akarta, hogy hagyják békén, ő akart úgy tenni, mintha nem is létezne. Sugaként elérhetett bármit, amit Seongki gátlásai és félénksége nem engedett, bármit, amit csak akart. Még az emberek közelsége is kevésbé volt így kellemetlen.
- Szerintem ez akkor is hülyeség –mondta Seokjin miután az utolsó falatot is lenyelte.- Hidd el, én próbálom megérteni, de egyszerűen nem megy. Áruld már el, kérlek, hogy miért kell másvalakinek lenned ahhoz, hogy emberek között legyél.
- Minek? Úgysem értenéd. Csak fogadd el és kész!
- Jól van, jól van. Nem kell mindenen felhúznod magad. De. Ha kitalálom az okát, akkor elmondod?
- El –adta meg magát egy hatalmas sóhaj kíséretében a fiú.

- Meg van! –kiáltotta el magát Seokjin.
- Dehogy van –mordult rá a fiú. Már ezerszer megbánta, hogy engedett az idősebb hülyeségének. Órák óta hallgatta az idiótábbnál idiótább ötleteket. „Nem hiszem el, hogy még mindig nem unta meg” –gondolta fáradtan.
- De igen! Ez most tuti! –vigyorgott.
- Na jó, de ez legyen az utolsó oké? Elfáradtam –ásított.
- Rendben! Na szóval, azért ez az egész Suga dolog, mert félsz közel engedni magadhoz bárkit. És azzal, hogy játszod a bunkó kemény srácot, azt reméled, hogy senki nem próbál meg közeledni feléd, ugyanakkor nem Seongki az aki bunkózik, hanem Suga, így ha majd egyszer meggondolnád magad, csak elárulod valakinek az igazi nevedet és az illető nem fogja tudni, hogy te voltál az a kegyetlenül bunkó gyerek.
- Mhm –helyeselt anélkül, hogy figyelt volna arra, amit az idősebb mondott. Remélte, ha igazat ad neki, akkor békén hagyja végre.
- Tényleg? Eltaláltam? –lelkendezett Seokjin.- De, amúgy, miért félsz ennyire az emberek közelségétől?
- Micsoda? Én egyáltalán nem félek tőlük, csak nem bírom őket elviselni! Idegesítő az összes és teljesen lefárasztanak a hülyeségeikkel.
- Engem mégis elviselsz –kötekedett tovább. Tudta, hogy valami más is bujkál szobatársa „inkognitójának” hátterében és mindenképpen meg akarta tudni, mi is az.
- Azért, mert te más vagy –sóhajtotta idegesen a fiatalabb.
- Miben? Miben vagyok más? Azon kívül, hogy tudom az igazi nevedet?
- Abban, hogy te kibaszottul egyetlenegy ember vagy! Egy embert még kibírok, de ha többen vannak, egyszerűen úgy érzem, hogy hánynom kell, és nem kapok levegőt!
- Tehát félsz tőlük. Félsz az emberektől.
- Igen! Baszd meg, igen! Félek a kibaszott emberektől! Na és akkor mi van? –ordította, teljesen elvesztve a kontrollt.
- És Suga segít ebben? Suga nem fél?
- Nem! Suga kurvára nem fél semmitől! Még a kibaszott emberektől sem! Sugat nem érdeklik ezek a faszságok! Mert ő képes bármire! Ő képes normális emberként viselkedni!
- Nem értem –hazudott, nagyon is értette, tudta már, miről szól ez az egész, de a fiú szájából karta hallani.
- Mégis mi a szart nem értesz ezen? Seongkiként egy senki vagyok, egy kibaszott kretén, de Sugaként az lehetek, aki lenni akarok!
- Tehát azt mondod, hogy Suga képes emberek közé menni és jól érezni magát? Suga képes barátokat szerezni?
- Istenem Seokjin, hogy a picsába lehetsz ilyen értetlen? Suga NEM fél az emberektől, de NEM IS AKAR BARÁTOKAT! Suganak jó egyedül!
- Akkor bizonyítsd be, hogy nem félsz! És ne beszélj magadról harmadik személyben. Suga –a fiút megdöbbentette, hogy szobatársa Suganak szólította. Ennek ellenére megmozdult benne valami, be akarta bizonyítani neki, mire képes Sugaként.
- Jó! Bebizonyítom!
- Remek. Akkor ma este szépen velem jössz és megismered a barátaimat –mosolyodott el Seokjin.
  A fiú egy pillanatra lefagyott és megint félénkség csillogott a szemében. De gyorsan megrázta magát és tekintetébe visszaköltözött az előbbi elszántság.
- Rendben van! De azt nem ígérem meg, hogy jó társaság leszek, sem azt, hogy bármit is tenni fogok azért, hogy megkedveljenek.
- Elfogadom a feltételeidet –vigyorgott az idősebb olyannyira, hogy ajkai körbeértek volna a fején, ha fülei nem szabnak gátat nekik.- Akkor jobb, ha el is kezdesz készülni, mert fél óra és indulunk! Ja, és úgy készülj, hogy inni fogunk –kacsintott Seokjin és befoglalta a fürdőszobát.

Who am I? - II. Seokjin

- Hogy mi van? –pattant fel a fiú az ebédlőasztaltól.
- Pontosan emiatt a viselkedés miatt döntöttünk így –mondta az anyja.
- Persze, mert majd ott jobb lesz? Inkább dobjatok ki itthonról! De nem, nektek persze biztos jobb, ha a világ másik végén rohadok mi? Inkább csak szóljatok, hogy meg akartok szabadulni tőlem és már itt sem vagyok! Szóval a válaszom, kösz, de kösz nem!
- Ne haragudj, de neked ebbe nincs beleszólásod –mondta halkan az apa. Hármójuk közül egyedül ő volt nyugodt, vagy legalábbis ő tűnt leginkább annak.
- Persze te is mindig az ő pártján állsz! Ilyenkor annyira nem értem, minek nektek gyerek! Végigszenvedtek kilenc hónapot, te, nagy nehezen megszülsz, aztán jöhet a cuki és boldog gyermekkor. Ami persze szintén csak nektek boldog! Aztán, amikor a gyereknek már saját véleménye van, és nem úgy viselkedik, mint a ti kis robototok, nem bólogat mindenre, az a megoldás, hogy elkülditek a halál faszára egy kurva intézetbe! De ne csodálkozzatok, ha reggel, amikor felkeltek ár nem leszek itt!
- Elég legyen! –csapott az asztalra az anya.- Ne aggódj, nem tartok semmi ilyesmitől, ugyanis két órád van összepakolni és indulunk is! És ezzel a vitának vége, téma lezárva! És most, indíts a szobádba és kezdj el pakolni vagy én fogom összerakni a holmidat és elárulhatom, hogy abban nem lesz köszönet!
- Gyűlöllek téged! –üvöltött az anyjára.- Téged pedig –mutatott most az apjára- téged tartalak a legszánalmasabb embernek a világon, hogy állandóan kussban tűröd ennek az elmebetegnek a szeszélyeit!
  Két órával később a fiút úgy kellett a karjánál fogva kirángatni, és belökdösni az autóba, ahonnan mindez után háromszor is megkísérelt kiugrani. Négy óra feszült csendben töltött autózás után egy hatalmas, ősrégi épület parkolójában álltak meg.
  Az anya kiszállt, bement az épületbe. Pár perccel később két férfivel az oldalán jelent meg.
- Sajnálom, fiam –mondta az apa, majd kinyitotta a központi zárat, amellyel eddig akadályozta fia szökését, a két férfi pedig megfogta a fiút és bevezették az épületbe.
  Akárhogy ellenkezett, hiába próbálta kitépni karjait a férfiak szorításából, markaik, mintha vasból lennének, bilincsként tartották fogva a fiú vékony karjait. Végeláthatatlan folyosók és végtelen lépcsők labirintusán rángatták keresztül, majd belökték egy ajtón, ami nyikorogva csukódott be utána, majd egy végső csattanással jelezte, a fiú megérkezett.
  A fiú most nézett körül először, amióta behozták az épületbe. Egy kollégiumi szobához hasonlító helyiségben volt. Nem volt túl nagy, ugyanakkor szűkösnek mondható sem. Szimmetrikusan volt elrendezve, mintha a szoba egyik fele a másik pontos tükörképe lenne, egyetlen apró eltéréssel; az egyik felét, mintha lakná valaki, a másik fél ágyán pedig a fiú csomagjai hevertek.  A lakott fél tulajdonosáról sok mindent elárultak azok a képei, könyvei, CD gyűjteménye és egyéb tárgyai, amikkel próbálta otthonossá tenni szobarészét. A legfeltűnőbb és legelgondolkodtatóbb talán a temérdek Mario figura és plüss volt, amik beterítették gazdájuk ágyát, íróasztalának nagyobbik felét és polcainak legalább háromnegyedét. Ami azonban még inkább szemet szúrt a fiúnak, az az ablak volt. Szemben a falon ugyanis volt egy hatalmas ablak. Első gondolata az volt, hogy megnézi, pontosan hol is van, aztán rájött, hogy végre egyedül van, végre nem fogja le senki, végre elmehet innen.
  De csalódnia kellett. Amint kinyitotta az ajtót, az egyik férfivel találta magát szemben.
- Hova-hova fiatalúr? Csak nem szökni próbálunk? –kérdezte gúnyosan a férfi.
- Kapd be, te köcsög! –sziszegte a fiú, majd visszament a szobába, becsapva maga mögött az ajtót.
  Lesöpörte a bőröndöket az ágyról, majd duzzogva végigdőlt rajta, továbbra is a szökésen gondolkozva. Végül arra jutott, hogy csak nem fognak élete végéig az ajtóban szobrozni azok a pasik.
  Gondolataiból a kilincs kattanása zökkentette ki.
-  Régóta vársz? Ne haragudj, de csak most szóltak, hogy megérkezett a szobatársam –lépett be egy körülbelül vele egyidős fiú, kedves mosollyal az arcán.
  Ő viszont rá sem pillantott. A másik viszont nem adta fel, odament az ágyhoz és kezét nyújtva bemutatkozott.
- Kim Seokjin vagyok –mondta még mindig mosolyogva.
  A fiú azonban még mindig nem válaszolt. Sőt, továbbra sem nézett a másikra. De az utóbbi még most sem adta fel, tovább próbálkozott.
- Kezdjük újra, próbáljuk meg még egyszer. Az én nevem Kim Seokjin. A tiéd pedig?
- Mi közöd hozzá? –kérdezte a fiú flegmán. Nagyon idegesítette, hogy ez a másik srác csak úgy besétál ide, jópofizik és nem hagyja nyugodtan gondolkodni. Ráadásul nem fogja fel, hogy nem véletlenül nem válaszol, vagy nem néz rá, hanem ez mind célzás, hogy takarodjon el innen.- Egyáltalán miért szólsz hozzám? Inkább tegyél úgy, mintha nem is léteznék! Úgysem leszek itt sokáig –mormogta sokkal inkább már magának, majd befordult a fal felé.
- Rendben. Ahogy gondolod –mondta Seokjin.- De azt azért még elmondanám, hogy az én segítségem nélkül soha nem fogsz kijutni még ebből a szobából sem, nemhogy az iskolából!
  A fiú már csak az ajtó csapódását hallotta. Ekkor mozdult meg először a fal felé fordulás óta. Előszedte a mobilját, előkereste hozzá a fülhallgatót és maximumra tekerve a hangerőt a zenében keresett menedéket. Behunyta a szemét, és teljesen átadta magát a dübörgő basszus számára nyugtató ritmusának.
  Mikor legközelebb kinyitotta a szemét már sötét volt. Szobatársa azóta sem került elő, de ez a fiút nem nagyon érdekelte. Továbbra is csak szökés járt a fejében. Egy kérdés, egy vékony, halk kis hangocska kúszott be határozott gondolatai közé, se perc alatt szétzilálva azokat. A hangocska pedig a következőket kérdezte; „Tulajdonképpen miért is akarsz innen elmenni? Végre szabad vagy! Ha nem is teljesen, de legalább a szüleidtől megszabadultál. Ez volt a terv, nem? Miért nem adsz egy esélyt ennek a helynek? Végre lehetnének barátaid és…”
- Elég! –kiáltotta el magát a fiú, kitépve fülébe a fülhallgatót, mintha a hang onnan jönne, és ezáltal megszabadulhatna tőle.
- Ne haragudj! Sokan mondják, hogy hangosan csámcsogok, de nem gondoltam volna, hogy ennyire, hogy az üvöltő zene mellett is meghallod. Bocsi, tényleg –mondta teli szájjal, pálcikáival mutogatva hozzá Seokjin. Mégis mikor jött vissza? Hiszen alig egy perce nézett az akkor még teljesen üres ágyra. De mégis most itt van. Törökülésben ült az ágyon, körülötte annyi tányér és ételes doboz, amennyit a fiú egy hét alatt is képtelen lett volna meg enni.
- Mi van? –förmedt rá a fiú a sok étel látványától még mindig döbbenten. Fél perccel később esett le neki, hogy Seokjin félreértette az előbbi kitörését és emiatt kért bocsánatot. „Jobb is így” gondolta magában.
- Amúgy kérsz belőle? Amíg még nem eszem meg az összeset –mosolyodott el Seokjin.
  Nemet akart mondani, de egész nap nem evett semmit, és a dobozokból áradó finom illatok szinte fizikai fájdalmat okoztak neki. Gyomra azonban megtette helyette az első lépést, ugyanis egy hangos és kellemetlenül hosszú korgással jelezte, hogy ideje lenne megtölteni pár falattal. Kivette Seokjin kezéből a feléje nyújtott dobozt, visszaült az ágyára és, mint aki hetek óta éhezik, elkezdte magába tömni az ételt, nem is nézve mit eszik. Olyannyira habzsolt, hogy az étel ízét szinte nem is érezte. Már majdnem végzett, mikor eszébe jutott, hogy meg sem köszönte szobatársa kedvességét. Bekapta az utolsó falatot.
- Kösz a kaját, jó volt –mondta, közben végig a dobozt bámulva.
  Kellemetlenül érezte magát a fiú jelenlétében. Ugyanúgy, mint régen, az ünnepi ebédeknél, amikor az egész család összegyűlt és szülei elvárták, hogy az unokatestvéreivel játsszon, amíg ők, a felnőttek beszélgettek. Nem szerette a vele egykorúak jelenlétét. Igaz, nem is tudta, hogy Seokjin hány éves, de hát nem tűnt sokkal idősebbnek vagy fiatalabbnak nála. Nem tudta, hogyan kéne a kortársaival viselkedni, mit szabad mondani, mit nem. Ilyenkor az általában magabiztos fiú teljesen elveszettnek érezte magát.
- Nem kell beszélgetned, ha nem akarsz –Szólalt meg Seokjin.- Régebben én is félénk voltam.
- Te ezt nem érted! –ordított rá a fiú. Maga sem tudta, miért emelte fel a hangját, vagy, hogy miért volt ennyire feszült. De nem akarta, hogy a másik észrevegye bizonytalanságát, hogy lássa, mennyire nincs tisztában a helyzettel és, hogy mennyire elesett. Így inkább továbbra is a bunkó, szótlan fiú álarcát viselte.
- Mit nem értek? –kérdezte Seokjin kedvesen.
- Semmi közöd hozzá! –vetette oda a fiú.
- A nevedet legalább elárulod?
- Seongki. Min Seongki –mondta a fiú, sokkal inkább magának, mint Seokjinnek.- Remélem, megfelel. És most már hagyj békén jó? –ismét végigdőlt az ágyon és befordult a fal felé.
  Seokjin nem szólt semmit, csendben evett tovább. Nem értette, mi baja a fiúnak, hogy miért ilyen goromba, de megpróbálta azzal magyarázni, hogy végtére is még egy napja sincs, hogy itt van és nem is ismeri őt. Bár az ő meglátása szerint kedves viselkedéssel könnyebb barátokat szerezni, mint szótlansággal és bunkósággal. Seokjint mindenki szerette, rengeteg barátja volt és ő volt a legnépszerűbb diák az iskolában. Éppen ezért elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, megpróbál összebarátkozni a fiúval.

  Fogalma sem volt, hol van, mégis, ismerős volt neki a hely. Egy régi házban volt. Remek. Megint ugyanaz. A fiú tudta már, hogy mi fog történni, hiszen számtalanszor járt már itt. Megint megindult a rövid folyosón és halkan belesett az egyetlen szobába, ahol még égett a lámpa. Megint látta a nőt. Igaz, csak hátulról, de tudta, ez ugyanaz a nő, akit múltkor látott, akit mindig lát. De ki lehet az a nő? Hallotta, ahogy angyali hangján dúdol valamit, egy gyönyörű dalt. A fiú szíve ettől a hangtól mindig megtelt nyugalommal és, mint ahogy máskor is, most is megfeledkezve magáról, ugyanazt tette.
- Maga kicsoda? –tette fel a kérdést még kissé elvarázsolva a nő hangjától.
  A nő hirtelen feléje fordult, de az arcát a fiú nem látta. A nőnek nem volt arca, illetve mindig a homályba veszett. Ugyanabban a ruhában volt. Mindig ugyanabban a ruhában. Karjait úgy tartotta, mintha egy csecsemőt ringatna, de nem volt nála senki és semmi. Kezei csak úgy lógtak a semmiben, üresen, mégis görcsösen ringatva a nem létező babát.
- El kell menned innen! –kiáltotta a nő, majd összeesett.
  A fiú akarata ellenére elkezdett távolodni, mintha valami láthatatlan ember-mágnes vonzaná magához. Próbált megkapaszkodni valamiben, bármiben, de akármit sikerült is elkapnia, a tárgyak minduntalan kicsúsztak a kezéből. Teljes sötétségbe borult minden, csak néha látott fényfoltokat. Aztán hirtelen elvakította valami nagyon éles fénysugár. Talán reflektor lehetett.

  Lihegve ült fel az ágyon, majd, a fáradtságtól még kissé kábultan körül nézett. Mikor tudatosult benne, hogy hol is van, felsóhajtott. „Remek” –gondolta- „ezek szerint ez a tetves iskola nem csak egy rémálom volt”. Visszadől az ágyra. Nem akart visszaaludni, ugyanakkor felkelni sem volt sok kedve.
- Jó reggelt, álomszuszék –hallotta meg szobatársa vidám hangját. „Hogy tud ez mindig örülni valaminek?”- morgott magában.- Hoztam neked reggelit. De ha nem kéred, csak szólj, én szívesen megeszem.
- Kösz –mondta végül a fiú, hogy megtörje a kettejük között kialakult feszült csöndet. Nem kérdezte mit kapott enni. Igazából valahol mélyen, legbelül kicsit hálás volt a fiúnak, hogy így ismeretlenül is gondoskodik róla, vagy legalábbis valamit nagyon akar, mert egyelőre kedves. Még a fiú értékrendje szerint is kevésbé volt Seokjin bosszantó, mint bárki más a Földön. És ez már jó pontnak számított.
  Evés közben végig ezen gondolkodott. Na meg azon, hogy Seokjin mégis hogy a francba tud ennyit beszélni.
- …és utána, ha van kedved, megmutatnám neked a kertet. Nagyon szép és hatalmas! Van mindenféle sportpálya is, kosár, foci, tenisz, amit csak akarsz! Meg aztán, akár még a tóhoz is lemehetnénk, olyan szép az idő, vagy mondjuk, megmutathatnám a könyvtárat, esetleg bemutathatnálak pár…
- Könyörgöm, fogd már be! –nézett rá a fiú elkínzott arccal.- Komolyan nem értem, hogy tudsz ennyit beszélni? Nem fárasztó? –a fiút komolyan érdekelte a válasz.
- Hát, igazából csak akkor vagyok ennyire beszédes, amikor jó társaságban vagyok, vagy amikor ismerkedni próbálok és zavarba jövök –mondta még mindig ugyanolyan lelkesedéssel, ahogy az előbb a programokat sorolta.
- És ez most melyik? –kérdezte a fiú enyhe gúnnyal a hangjában. De elérte a célját, mert Seokjin fülig pirult és azonnal elcsendesedett.
- Én.. én.. csak szeretnélek jobban megismerni, mert nem tűnsz elmebetegnek, vagy ilyesmi, szóval akár még barátok is lehetnénk…
- Felejtsd el –vágott közbe a fiú. Megint ideges volt. És ismételten fogalma sem volt róla, hogy mi váltotta ki belőle ezt az érzést. De úgy döntött, hogy most nem hátrál meg, igenis megpróbálja leküzdeni a félelmét Seokjin és a többi fiatal közelségétől.- Bocs, nem úgy gondoltam. Megmutathatnád nekem azt a tavat. Ha már szerinted annyira gyönyörű, talán megéri vetni rá egy pillantást –mondta kifejezéstelen arccal. Nem tudta, most mosolyognia kéne, vagy nem, vagy mit csináljon az arcával, így inkább amellett döntött, hogy nem mutat semmiféle érzelmet, ellentétben Seokjinnel, akinek arca, ha ez egyáltalán lehetséges, most még jobban felderült.
- Mikor indulhatunk? –pörgött fel teljesen, mire a fiú úgy érezte, nem fogja kibírni vele még ezt a kis együtt töltött időt sem. De hát, ígéret szép szó…
- Rendbe szedem magam, addig vegyél be egy nyugtatót –hiába nem akart bunkó lenni, egyszerűen ezt váltotta ki belőle az ilyen viselkedés. Szerencséjére azonban Seokjin nem vette sértésnek, sőt nevetett rajta. Talán nem is olyan nehéz kapcsolatot teremteni más fiatalokkal, gondolta. De azért nem élte bele magát, nem akart ábrándokat kergetni.
  Nagy nehezen, tényleg, szinte fizikai fájdalmat érezve, kimászott az ágyból. Ha a lustaság fájna, valószínűleg már rég belehalt volna, vagy legalábbis a földön fetrengene. Elcsoszogott a fürdőszobáig, ahol meglepetésként érte szobatársa temérdek pipere cucca, semmi túlzás, tényleg szinte minden tele volt vele. És ő mégis hova fog pakolni? Még jó, hogy feltette magának ezt a kérdést, így eszébe jutott, hogy nincs is nála semmi a szükséges dolgok közül. Így hát nagy nehézségek árán visszavánszorgott a bőröndjeihez és nekiállt keresgélni. Pár perccel később már egy tiszta alsóval, törölközővel és mindenféle tisztálkodó szerrel lépte át ismét az apró fürdőszoba küszöbét. Gyorsan lezuhanyozott, fogat mosott, megigazította az alvástól összekócolódott haját, majd úgy, ahogy volt, egy szál boxerben visszasétált a csomagjaihoz, hogy keressen valami ruhát. Akaratlanul is feltűnt neki, hogy Seokjin egészen addig, amíg fel nem vette a ruhákat, úgy bámult rá, mintha valami UFO lenne. Jó tény, hogy ő sem volt megelégedve magával, de nem sokat dob az amúgy sem túl szilárd önbizalmon, ha így néznek az emberre…
- Mehetünk –adta ki a parancsot, amint bekötötte a cipőjét. Seokjin úgy pattant fel az ágyról, mint egy kisgyerek, akivel most közölték, hogy indulhat a vidámparkba… „Talán majd megszokom. Talán…”
  A kert, ahogy Seokjin nevezte, tényleg óriási volt. „Én nem is kertnek, inkább már birtoknak, vagy nem is tudom, minek nevezném.” Egy jó húsz perc volt, mire leértek a tóhoz. Nem volt túl nagy, de kicsinek sem volt mondható. Olyan… átlagos tó mérete volt.
-  Nyáron, amikor a víz nem jéghideg, lehet evezni, csónakázni, meg fürdeni is benne, de csak annak, aki tud úszni –mesélte a fiú szobatársa.
  Be nem állt a szája. De a fiú most nem bánta. Sok mindent megtudott tőle. Elmondta, hogy ahol most tulajdonképpen vannak az egy bentlakásos iskola, nem is akármilyen, állítása szerint a legjobb, ami létezik. A fiú már eddig is tudta, de valahogy nem úgy képzelt el egy ilyen „elit iskolát”, hogy arról bármely diák is ódákat zengene, főleg, hogy Seokjin nem tűnt annak a tipikus stréber típusnak, amitől az előző iskolájában szabályosan rosszul volt. Azt is megtudta, hogy tulajdonképpen nincsenek is bezárva ide, csak a jó édes anyja volt olyan kedves és felbérelte azt a két gorillát, akik még most is a tó túlpartjáról figyelték őket, hogy „vigyázzanak rá” és ne hagyják, hogy „baja essen”, azaz ne engedjék, hogy el menjen innen. De Seokjin azt is mondta, hogy „ha jól viselkedik”, az igazgató közbenjárásával megszüntethetik a „házi őrizetet”. És Seokjin beszélt és beszélt és csak beszélt, szinte levegőt sem vett. A fiú elgondolkodott azon, hogy vannak-e egyáltalán barátai Seokjinnek, vagy most azért beszélt ennyit, mert eddig nem volt senki, akivel megtehette volna? Néha bólogatott, hogy jelezze, még mindig odafigyel, de ezen kívül teljesen némán és szinte mozdulatlanul ült Seokjin mellett egy szépen kifaragott fapadon.
  Bámulta az elhaladó felhőket és el-eljátszott a gondolattal, hogy talán mégis itt kéne megpróbálni. De ez az ötlet már akkor halott volt, mikor megfogant elméjében. Sehol nem akart lenni, ahol bármi is a szüleire emlékezteti. Itt pedig nem csak a gorillák jutatták eszébe a boszorkányt, hanem tudta azt is, hogy addig nem lehet ténylegesen szabad, amíg anyja keze elérheti. Még mindig a gondolataiba mélyülve, szinte öntudatlanul szólalt meg.
- Seokjin, kérdezhetek valamit?
- Persze –válaszolt mosolyogva az említett.- És nyugodtan szólíts Jinnek. A barátaim így hívnak –ez visszarántotta a fiút a valóságba.
- Én nem vagyok a barátod –sziszegte.- Nem is ismersz. Azt sem tudod, ki vagyok.
- Mint ahogy te sem azt, hogy én ki vagyok. De ez mindig ilyen, amikor új emberekkel találkozol. Hiszen valahogy meg kell ismerned a barátaidat, nem csak úgy teremnek, hogy szevasz, haver Jin vagyok és mindent tudok rólad, leszünk barátok? Vagy neked talán nincsenek barátaid? –ez a kérdés az amúgy is rozoga mécses közepébe talált, apró szilánkokra törve azt.
- Mégis kinek képzeled magad? –csattant a fiú tenyere Seokjin arcán.- Nézd, én vagyok a nagy és király Kim Seokjin, de hívj csak Jinnek, mert a barátaim is így hívnak, ugyanis nekem vannak barátaim –figurázta ki csodálkozó szobatársát.- Seokjin vagyok, a kedves, bájos, segítőkész szobatárs, aki mindent tud mindenről és nem fél mások arcába vágni! Nem is érdekli, hogy annak a másnak ez hogy esik! De tudod mit? Ha veled ilyen a barátság, akkor kösz, de nem kérek belőle! –ordította könnyes szemmel a fiú, majd sarkon fordult és elrohant, ott hagyva az égő arcú, teljesen ledöbbent Seokjint a padon.
  Kim Seokjint mindenki szerette. Épp ezért nem értette a fiú előbbi kirohanását. „Vajon miért borult ki ennyire?” –gondolkozott fájó arcát simogatva. Hiszen nem akart rosszat, csupán csak nem értette a fiú viselkedését. „Az egyik pillanatban még kedves, érdeklődő, nyit felém, a másikban pedig már visszahúzódik a csigaházába és gorombáskodni kezd. Természetes, ha az ember felhúzza ezen magát és olyat vág a másik fejéhez, amit előtte nem gondol át.” Tíz perc gondolkodás után végül arra jutott, hogy talán tényleg nem kellett volna hangosan kimondania, amit gondolt. Lehet, hogy a fiúnak, akármilyen furcsa is, tényleg nincs egyetlen egy barátja sem. Seokjin el sem tudta volna képzelni az életét barátok nélkül, épp ezért ismételten megfogadta, hogy barátja lesz a fiúnak. „Ha úgy is tesz, mintha nem lenne szüksége rám, én akkor is ott leszek neki.” Ez a gondolat némiképp felvidította, el is határozta, hogy utána megy és bocsánatot kér a fiútól.

  Csak feküdt az ágyon és bámulta a plafont, szabad utat engedve könnyeinek. Igen sírt. Rég nem volt rá példa, hiszen a gyengeség jelének tartotta, ő pedig mindig mindenkinél erősebb akart lenni. Most mégsem bírta visszatartani a könnyek áradatát, így hát csak tehetetlenül hagyta, hogy elhagyva szemét végig folyjanak arcán és eltűnjenek a hajában.
  Nem szomorúságában sírt. Dühös volt, dühös, mégpedig nem másra, mint saját magára. Úgy érezte, megint belesétált ugyanabba a csapdába, megint készült valakit a bizalmába fogadni és megint ugyanaz lett a vége. Bár ebben az esetben még jobban járt. Hiszen nem azért nem voltak barátai, mert egyedül akart lenni örök életére. Dehogyis. Egész életében egy barátról ábrándozott. Valahányszor hullócsillagot látott, azt kívánta, hogy legyen egy legjobb barátja. Egy barát, aki mindig mellette lesz, aki megvédi, aki elfogadja, sőt úgy szereti őt, ahogy van. Egy barát, aki megérti őt, akinek elmondhat bármit, nem neveti ki, aki nem nézi gyengének, ha sír. Lehet fiú vagy lány, magas vagy alacsony, öreg vagy fiatal, neki mindegy volt, csak ne legyen egyedül. Az egyedüllét fájt neki a világon a legjobban. Nem akart különc és távolságtartó, meg persze magányos lenni. Nem is azt kívánta, hogy ő legyen a világ legnépszerűbb embere és mindenki odáig legyen érte. Csak egy, egyetlen egy embert szeretett volna maga mellé, akivel mindent megoszthat, aki mindent tud majd róla, és akiről ő is mindent tud majd.
  Egy röpke pillanatig azt hitte, talán Seokjin lesz az. Az első barátja. De persze megint tévedett. Az unokahúga jól mondta, gondolta, amikor még kiskorukban a fejéhez vágta, hogy „Nem azért vagy egyedül, mert te akarod így. Azért vagy egyedül, mert nem érdemled meg, hogy mások szeressenek. Ezért nincs barátod!”. Egész eddigi életében azért küzdött, hogy ezt az állítást megcáfolja, de most nagyon is úgy érezte, igazak voltak a lány szavai. Biztos nem véletlen, hogy tizenhat évesen még soha nem beszélt egy emberrel –a szüleit leszámítva, persze két-három mondatnál többet.

  Halkan megnyikordult az ajtó, majd Seokjin lépett be a szobába. Egyenesen a fiú ágya felé indult. Látta, hogy sírt és ettől még rosszabbul érezte magát. Habár nem tudta, miért érintette az a kérdés ilyen érzékenyen a fiút, azt látta, hogy tényleg mélyen megbántotta.
  Letérdelt a fiú ágya mellé és meg akarta fogni a kezét, de az elrántotta.
- Mégis mit akarsz még? Nem még volt elég? Mit akarsz még a fejemhez vágni? –suttogta a fiú a sírástól rekedt hangon.
- Seongki –kezdte Seokjin kérlelőn- kérlek, bocsáss meg nekem. Nem ismerlek még, tudom, de te sem engem. Én nem akartalak bántani. Az a kérdés csak… egyszerűen kicsúszott a számon, de nem bántásból mondtam, nem is gondoltam komolyan. Én… én nem tudtam, hogy… hogy ezzel ennyire megbántalak én… kérlek… kérlek Seongki, ne haragudj. Bocsáss meg –könyörgött fejét a másik karjára hajtva. Összeszorult a szíve a látványtól és a gondolattól, hogy egy fiú, akit alig ismer, de ennek ellenére ez alatt a rövid idő alatt, maga sem értette, miért, de megkedvelte, nem is kicsit, most az ő hibájából sír magába fordulva.
- Nem hiszek neked –mondta még mindig rekedten a fiú, de agya már lázas gondolkodásba kezdett. „Talán igaz, amit mond. Meg kéne bocsátanod. De mi van, ha hazudik? Mi van, ha ez csak a kezdet volt és most még százszor fog beléd szúrni?” -ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejében.
  Seokjin pillanatnyi gondolkodás után úgy döntött, hogy legjobb fegyverét veti be, ami nem más, mint a beszéd, és elmeséli a saját történetét a fiúnak, hátha ezzel be tudja neki bizonyítani, hogy igaz, amit mondd, és tényleg örülne, ha jóban lennének.
- Tudod nekem se volt mindig felhőtlen az életem –kezdte. Nem tudta, vajon, ha részletesen elmond mindent, akkor az mindent megold, vagy csak egy fegyvert ad Seongki kezébe azzal, hogy teljesen kiadja magát neki. Végül arra jutott, hogy kockáztat, hátha nyer vele egy barátságot.- Az emberekhez mondjuk, valahogy mindig is jó érzékem volt, könnyen barátkoztam és alapjáraton kedvelnek is az emberek. Nem vagyok egy zárkózott, magamba forduló típus. Ezzel most nem akarlak bántani, semmi olyan következtetést ne vonj le, kérlek, hogy amit mondok, azzal rád célozgatok. Csak szeretném elmesélni a történetemet, hogy tudd, ki is vagyok én. Szóval az emberek. Már óvodás koromban sok barátom volt, mint ahogy általánosban is. A szüleik is kedveltek engem, a tanárokról nem is beszélve. Egy szóval mindig én voltam a kis kedvenc. Az idő múlásával ez semmit nem változott. Jött a gimi, ahol már az első nap új barátokra tettem szert. És egy kisebb rajongótáborra. A legtöbb lány odáig volt értem, mindennap többen is próbáltak elhívni valahova, de mindig elutasítottam őket. Nem azért, mert az egóm azt mondta, hogy nem elég jók hozzám. Csak egyszerűen nem érdekeltek. Sőt, ha elképzeltem a szerelmet, soha nem lány képében formálódott meg előttem. Tizennégy évesen jöttem rá, hogy meleg vagyok. Először féltem, hogy egyedül halok majd meg. Senkinek nem mertem elmondani. Majd egy nap megismerkedtem egy fiúval. Seunghyunnak hívták és két évvel idősebb volt nálam. Ugyanabba az iskolába jártunk. Nekem jött biciklivel és mindketten akkorát estünk, hogy kórházba kellett mennünk. Én a karomat törtem el, neki pedig elszakadt a térdszalagja. Amíg elláttak minket, elkezdtünk beszélgetni. Mondta, hogy kárpótol, amiért elütött. Így kezdtünk el találkozgatni. Fél évvel később, pont a tizenötödik születésnapomon, bevallotta, hogy szeret. Azt akarta, hogy legyünk együtt. Én örömmel mondtam igent, hiszen fülig szerelmes voltam belé. Anyáék mindig várták, hogy mikor hozom haza az első barátnőmet, de mindig féltem elmondani, hogy valószínűleg soha. Seunghyunt úgy ismerték, mint a legjobb barátomat. Talán pont emiatt nyitott ránk anya kopogás nélkül, amikor éppen…
- Nem vagyok kíváncsi a részletekre! –tapasztotta kezeit füleire a fiú.
- Nyugi –folytatta Seokjin- csak csókolóztunk. De amikor anya meglátta… nos, hát elég rendesen kiborult. Nem is csodálom. Elég megrázó lehet, ha így kell megtudnod, hogy a fiad a saját neméhez vonzódik… Még aznap este sor került a nagy beszélgetésre, ahol mindent, na jó, csak majdnem mindent el kellett mondanom nekik. Végül anya azt mondta, megpróbálják megszokni a helyzetet. Ennek nagyon örültem, hiszen Seunghyun szülei is tudtak rólunk és ők is mindig bátorítottak, hogy mondjam el a szüleimnek, biztos meg fogják érteni. De pár héttel később elkezdődtek a problémák. Apa egyik este feljött a szobámba és nagyon szépen megkért, hogy szakítsak meg minden kapcsolatot a szerelmemmel és hozzak haza egy barátnőt. Mikor mondtam, hogy ez képtelenség, és hogy megígérték, hogy elfogadják Seunghyunt és a másságomat, elmondta, hogy amióta kiderült a dolog, anya minden este sír és azért imádkozik, hogy vegyem észre, hogy amit csinálok az nem helyén való. Azt is mondta, hogy ha ez nem változik, akkor anyám szépen lassan meg fog őrülni. Ettől nagyon megijedtem. Még aznap este áthívtam Seunghyunt és elmondtam neki mindent, amit apával beszéltem. Megegyeztünk abban, hogy anya miatt külön válunk, és csak barátok leszünk. De ez sem segített. Végül anya iránti aggódásomban odáig is elmentem, hogy minden kapcsolatot megszakítottam Seunghyunnal. Ettől azonban csak romlott a helyzet. Mikor elmeséltem anyának, hogy már nem találkozunk és nem is beszélünk, onnantól kezdve minden egyes nap azzal rágta a fülem, hogy mikor hozok haza végre egy lányt. Napról napra egyre agresszívebb lett, amit egy idő után már nem tudtam elviselni. Kénytelen voltam teljesen ignorálni a saját anyámat. De ez sem segített, így hát elkezdtem bentlakásos iskolákat keresni a neten. Szinte mindegy volt, maga az iskola milyen, nem akartam feltétlenül puccos helyet jó környékkel, csak minél messzebbre akartam kerülni tőle, a saját és az ő érdekében is. Így találtam meg ezt a sulit. Megbeszéltem apával, hogy átiratkozom. Elmondtam anyának is, hogy elmegyek, egy ideig jobb, ha távol vagyunk egymástól, ez majd talán jót tesz neki. Ő is egyet értett velem, de nem felejtette el kihangsúlyozni, hogy ha megtetszik egy lány, azonnal értesítsem róla. Ezt már elengedtem a fülem mellett. Felmentem a szobámba, elkezdtem pakolni. Viszont a régi dolgaim közül is el akartam hozni néhányat, így fel kellett mennem a padlásra, hogy előkeressem őket. Már minden megvolt, minden készen állt, amikor eszembe jutott még valami. Amikor elkezdődtek a gondok anyával, a közös képeinket Seunghyunnal beraktam egy borítékba és elrejtettem a padláson. Féltem, ha megtalálja, kárt tehet bennük. Emlékeztem, hogy egy kulcsra zárható szekrényben rejtettem el egy halom hivatalos papír között. Egyesével vettem le a papírokat a szekrény polcairól, amikor megláttam egy borítékot, amire ez volt írva: Seokjin. Semmi más. Feladó se. Kibontottam. Egy levél volt benne, amit egy anya írt a fiának. Rengeteg szörnyű dolgot írt benne, többek között azt, hogy mire a fiú elolvassa a levelet, az anya már halott lesz. Nem értettem, hogy hogyan került ez a mi padlásunkra és pont ebbe a szekrénybe, hiszen tudtommal a családunkban és az ismerőseink között sem volt senki, akit Seokjinnek hívnak. Kérlek, ne szólj semmit –emelte fel mutató ujját.- Mindenre fény derül, csak hagyd, hogy végig mondjam. Érdekelt, hogy ki lehet ez a Seokjin, ezért tovább keresgéltem a papírok között, mire találtam egy mappát. Nem volt vastag, alig pár lap lehetett benne. A fedőlapjára pedig az én nevem volt írva. Belenéztem és nem fogod elhinni, mit találtam benne. Egy születési anyakönyvi kivonat Kim Jeonghyeon nevére kiállítva. Akkor még így hívtak engem. Találtam egy örökbefogadási igazolást is. Majd a mappa legalján egy kis lapot, amin az állt, hogy névváltoztatási kérelem. Ebben pedig az volt megfogalmazva, hogy a szüleim szeretnék, ha a Kim Seokjinként örökbefogadott gyermekük, attól a naptól kezdve hivatalosan is Jeonghyeonként élne tovább.
- Azt a kurva –suttogta Seongki döbbenten.
- Hát, igen –mondta Seokjin mosolyogva. De mosolya most egyáltalán nem tűnt őszintének.- Ezek után úton idefelé kitálaltam apának, aki mindenben igazolta a papírokat, és szerencsére sikerült rávennem, hogy intézkedjünk, hogy visszakaphassam az igazi nevemet. Így, mikor ideértünk, már Seokjinként iratkoztam be. Anya sajnos ezt még nehezebben viselte, idegösszeroppanással vitte el a mentő, így egy éve szanatóriumban kezelik. Ha esetleg nem hinnél nekem, minden papírról van egy fénymásolat a szekrényemben, szívesen megmutatom, ha ez kell ahhoz, hogy hitelt kapjanak a szavaim.
  A fiú nem tudta, hogy mit kéne mondania, így az első dolgot mondta, ami eszébe jutott.
- Nem lennék a helyedben –nézett Seokjinre, majd le is sütötte a szemét, amikor rájött, hogy megint a lehető legbunkóbban reagált, hozzátette a következő gondolatot, hátha megmenti a helyzetet.- De szívesen lennék a barátod.
  Seokjin először azt hitte, rosszul hall, majd mikor sikerült teljesen felfognia a fiú előbbi szavait, örömében meg akarta ölelni az időközben ülőhelyzetbe került fiút, de az, amikor meglátta, hogy Seokjin közeledik felé, hátrébb csúszott, tudatva szobatársával, hogy ez neki nem fér bele a barátságba. De Jint ez sem tudta lelombozni.
- Megyek, hozok egy kis kaját –mondta, ha lehet még derűsebben, mint az előbb.- Kérsz te is?
- Igen köszönöm –mondta a fiú. Amikor azonban Seokjin elindult kifelé, még gyorsan utána szólt.- Seokjin!
- Igen? –nézett vissza a fiú az ajtóból.
- Hogyan szólítsalak? –kérdezte teljesen tanácstalan képet vágva.
- Ahogy csak szeretnél. Jeonghyeon, Kim Seokjin, Jin, Seokjin, ez mind én vagyok.

Who am I? - I. Kezdet

- Csitt, csitt, csendesen aludj, szépen kedvesem –énekelte, mint minden egyes éjjel, kisfiát ringatva, s a gyermek már aludt is. Erre a dalocskára lehetett a legkönnyebben elaltatni.- Csitt, csitt…- énekelt tovább egyik karjában a gyermekét tartva, másikkal pedig már a könnyeit törölve. Az anya sírt. Sírt, mert szerette gyermekét. Mindennél jobban szerette őt, de ezek nem az öröm könnyei voltak.
  Immár harmadik gyermekét készült elveszíteni örökre. Ez volt az utolsó éjszaka. Az utolsó percek, amikor még láthatja, érezheti, karjában tarthatja őt. A kisded éjfél után fél órával töltötte be a második hónapját annak, hogy a világra született. Reggel már kopogni fognak érte és elviszik, hogy a haza és az uralkodó feltétel nélküli szeretetére neveljék. Két idősebb gyermekét is így vitték el évekkel ezelőtt, azóta egy szót sem hallott felőlük.  De őt nem akarta odaadni. Neki nem akarta azt a sanyarú sorsot, ami itt várna rá.
  Már mindent összekészített terve végrehajtásához. A tervhez, amiért ő az életével fizet majd, de legalább fiának jó sora lesz. Ha nem is olyan jó, az biztos, hogy jobb, mint itt bármikor is lehetne.
  A hátsó ajtón kopogtak. Az asszony betette alvó fiát a kis kosárba, mellé egy borítékot, melyben a pénz lapult, amit gyermeke jövőjéért fizetett, s egy levél fiának, amit majd elolvas, ha elég nagy lesz ahhoz, hogy olvasni tudjon.
  A férfi egyre idegesebben várakozott. Tudta, már csak pár órája van hajnalig, s világosban semmi esélye. Az őrségváltás is csak pár perc, amikor is át kell csempésznie a fiút a határon. Titkon remélte, hogy otthon eléggé kifárasztották a kicsit, s nem fog felébredni az úton. Egyetlen hang, vagy sírás lebuktatná őket, s egyikük sem élné túl. Megkapta a kosarat, az anya megcsókolta fiát még utoljára, búcsúzóul, s elindultak, otthagyva a zokogó, megtört, halálra váró, de mégis boldog nőt. Boldog volt, mert tudta, innen már sikerrel járnak.
  A fák árnyai közé rejtőzve várakozott. Csupán tíz méter választotta el a kicsit a szabadságtól. Az őrök elmentek, a váltás még nem érkezett meg. Itt az idő. Odafutott a falhoz. A csapóajtót felemelve lenyúlt, felkapta a kosarat, s lélekszakadva rohant vissza az erdőbe, immár a gyermekkel.
  Már világosodott, mire beért a városba. Első gondolata az volt, hogy mekkora szerencse, hogy útközben sehol nem állt meg se inni, se enni, de még pihenni sem, hiszen így megúszta a reggeli csúcsforgalmat. Fél hat volt, még pont volt ideje, hogy gyorsan bekapjon valamit. A találkozót reggel hétre beszélték meg, a város központjában, egy csendes kis kávézóban. Ismerte a tulajdonost, tudta, hogy egy potom összegért tartja a száját. Nem gondolta magát bűnözőnek, helyesebben magukat. Nem rabolták a gyereket, hanem kapták, mi több, megmentették. Igaz, hogy tettük a törvény értelmében illegálisnak minősült, de egy kisgyermek megmentése a diktatúra kegyetlenségétől, sokkalta jobb érzést okoz egy ember lelkének, mint amekkora bűntudatot tettének illegalitása kelt.
  Mire ezt ismételten végiggondolta oda is ért a kávézóhoz. Ügyfelei még nem érkeztek meg. A kicsi egész úton idefelé és még most is édesdeden aludt. Talán az anyjáról álmodott. Az anyjáról, aki mostanra annak az elnyomó rendszernek az áldozatává vált, ami elől ezt a csöpp kis embert elmenekítette. Róla, akit soha többé nem fog látni, akit holnapra már el is felejt. Talán másról. De lehet, hogy nem is álmodott semmit. A férfi az unalmas várakozásban egyre jobban megnézte magának a kicsit. Nagyon szép baba volt, leszámítva méretéhez képest nagy, és elálló füleit. A férfi büszke volt magára, jó munkát végzett. A legszebb csecsemőt kérték, ő pedig azt hozta. Szinte olyan volt, mint egy angyal. Egy apró, talán még öntudattal sem rendelkező angyal. Gondolatai közül a vendégek érkezését jelző csengettyű csilingelése ragadta ki. A férfi odafordította a fejét, de csalódnia kellett. Csak a tulajdonos fia jött, hogy iskola előtt még segítsen apjának.
  Már lassan egy órája várakozott, mikor megcsörrent a mobilja. Az ügyfelei hívták, hogy közöljék, hogy sajnálatos módón sürgősen el kellett utazniuk, és csak három nap múlva tudják nyélbe ütni az üzletet.
- Hát mit csináljunk?- nézett a kisbabára. Nem mintha tőle várt volna választ, sőt nem is őt, hanem saját magát kérdezte.
  A gyermek abban a pillanatban ébredt fel, kezdte nyitogatni az alvástól kicsit még homályos, hatalmas fekete szemeit. A férfi készült arra, hogy a gyermek ordítani kezd, már vette volna a kosarat, hogy ringatni kezdje. Majd tízéves „karrierjével” a háta mögött is csak annyira értett a csecsemőkhöz, hogy tudta, a folyamatos és monoton mozgás megnyugtatja őket. Na meg azt, hogy ha ez sem segít, akkor etetés vagy peluscsere szükséges. De a várt hisztéria elmaradt. A kicsi csak nézett óriási fekete szemeivel, és halkan gügyögött. Mozgolódni kezdett, megtalálta a borítékot, melyben már csak a levél volt. Az a levél, ami valószínűleg soha nem fog eljutni a kisfiúhoz. Megsajnálta a gyermeket.
  Sajnálta, hogy nem fogja tudni, hogy édesanyja mekkora áldozatot hozott érte, hogy életét áldozta azért, hogy ő most itt legyen. Sőt a saját nevét sem fogja tudni. Bár ezt sosem lehetett előre tudni. Voltak, akik a keresztnevet megtartották, ha megtetszett nekik. De ez elég ritkán fordult elő. Mindenesetre ügyfelei csak három nap múlva érkeznek, addig nem maradhat a kávézóban. No meg a gyerekkel is kéne kezdeni valamit.
  Egyik ismerősénél talán elszállásolhatja. Nem inkább mégsem. Túl hosszadalmas lenne elmagyarázni neki a helyzetet. A terv tehát a következő: elmenni egy áruházba és bevásárolni mindent, amire egy kéthónapos csecsemőnek szüksége lehet három napig.
- Na, gyere, indulunk- mondta, ismételten sokkal inkább magának, mintsem a gyermeknek.
  Úton az áruház felé végig azon gondolkodott, miért is teszi, amit tesz. Bármikor köthetne mással is üzletet. Nagyon sok pár van a várólistán. Lehetséges, hogy még többet is fizetnének. Mégis inkább úgy döntött, megvárja a három napot.
- Otthon, édes otthon! Persze nem a tiéd, hanem az enyém. Neked nincs otthonod. De ha jó leszel, talán három napon belül neked is lesz. És családod is- ezeket a szavak már a kicsihez intézte.
  Nem igazán tudta, hogyan kell bánni egy kisbabával. Ötlete nem volt, hova tegye, hogyan cseréljen pelenkát. Kezdte azt érezni, hogy mégsem volt túl jó ötlet magánál tartani…kit is? Igaz, a nevét sem tudta. Talán jobb is. Így még a legminimálisabb esély sincs arra, hogy netalántán elkezdjen kötődni hozzá. De miért is kötődne? Egyáltalán miért gondolkodik ilyeneken?
  Hosszas gondolkodás után arra jutott, az lesz a legjobb, ha felhívja húgát, hátha a városban van. Csak négy utcával lakott arrébb, de általában sohasem volt otthon. Fotós lévén rengeteget utazott. De hát, próba szerencse. Itt most az utóbbi nyert. Volt tíz perce, amíg a nő odaér, hogy kitalálja, mit is mondjon, ki ez a kisbaba. Mégsem mondhatta azt, hogy: „Északról csempésztem, hogy aztán három nap múlva eladjam egy jómódú házaspárnak, akik talán nem is fogják szeretni.” De mi legyen? Mit mondjon? Megszólalt a csengő.
- Szia -mondta s, arrébb állt, hogy az ajtóban várakozó nőt a lakásba engedje.
- Szia. Rég beszéltünk. Miben kell a segítségem? –kérdezte majd hirtelen megállt. Teljesen megdermedt, amikor meglátta a babahordozót.- Mégis mit keres nálad egy kisgyermek? Elraboltad? Netán valamelyik múltbéli szeretőd hagyta a küszöbödön? Vagy hirtelen gondoltál egyet, hogy eljött az idő az apaságra és örökbe fogadtad? Könyörgöm, mondd, hogy nem te akarod szegényt felnevelni –mondta szinte már teljesen kétségbeesve.
- Nyugodj meg –mondta a férfi.- Egy barátomé a gyerek. Üzleti úton van, és nincs pénze nevelőnőre, a kicsit meg nem viheti magával, úgyhogy megkért, hogy vigyázzak rá pár napig és én igent mondtam.
- És miért te? Miért nem vigyáz rá az anyja?
- Mert meghalt –hirtelen nem jutott jobb a férfi eszébe.
- Oh, szegény kicsi –mondta elérzékenyülve nő. A féri, talán a kelleténél kicsit hangosabban, fújta ki a levegőt. Örült, hogy sikerült kimagyaráznia a helyzetet. De egyvalamit elfelejtett.
- És mi a neve? –kérdezte a nő, a kosárhoz hajolva, hogy karjába vegye a gyermeket. A férfiben egy pillanatra az ütő is megállt.
  Szerencséjére a kicsi abban a pillanatban ordítani kezdett. A férfi meg is lepődött, hogy mégis hogyan jöhet ki ekkora hang egy ilyen pici ember torkán.
- Valakinek ki kell cserélni a pelusát –gügyögött a nő, és már el is indult a kicsivel, meg egy csomag pelenkával a fürdőszoba felé.
  A férfi lázasan gondolkodott, milyen nevet mondjon, mi a fiúcska neve. Ez mindössze fél percig tartott, utána azon kezdett el gondolkodni, hogy miért gondolkozik ezen annyit. Egyáltalán miért érdekli, hogy a húga az elkövetkező három napban hogyan fog szólítani egy mindkettőjük számára idegen csecsemőt? De a nő már vissza is tért. Rögtön át is ment a konyhába, hogy elkészítse a tápszert.
- Gondolom nincs kiságy, vagy akármi más, amibe lefektethetném –mondta megint. A férfi egyetértően megrázta a fejét, de nem szólt semmit. Még mindig azon járt az agya, hogyan nevezze a fiút.- Akkor, ha megkérhetlek, összeszednél jó sok párnát? Addig én befejezem az etetést.
  A férfi engedelmesen felkelt a kanapéról, ahol eddig üldögélt, és neki indult, hogy a lakásban fellelhető összes párnát összeszedje. Tíz perc múlva a kanapé alig látszott ki az oda gyűjtött párnák közül.
- Nagyon jó, ez pont elég lesz –mondta a nő mosolyogva. A férfit most már sokkal inkább az érdekelte, hogy mégis mihez kellhet az a halom párna. De nem kérdezte meg. Az volt a véleménye, hogy hamarosan úgyis megtudja. Nem is tévedett.- Megfognád egy kicsit? Csak amíg megcsinálom neki az ágyat –nyújtotta felé a nő a gyermeket.
- Öhm, persze –mondta a férfi. Kissé zavarban volt, mert fogalma sem volt róla, hogyan kéne tartani egy kisbabát. Bár, végülis kiderült, hogy nem nagy ördöngösség.
  Nézte, ahogy a nő kettesével, hármasával viszi be a párnákat az ő saját hálószobájába. Na, álljon meg a menet! Ő valahogy úgy gondolta, hogy a gyerek alszik a nappaliban, nem pedig ő, elvégre ő van otthon és a gyerek a vendég! Követte a nőt a hálószobába.
- Már ne is haragudj, de nem véletlenül tettem a kanapéra azokat a párnákat –mondta enyhe éllel a hangjában.-  Nehéz napom volt és az elkövetkező néhány sem lesz egyszerűbb, ezért, ha van rá mód szeretném kipihenni magamat, ami mindketten tudjuk, hogy a saját ágyamban sokkal jobban megy, mint a nappaliban a kanapén nyomorogva.
  A nő erre felkacagott.
- Ne aggódj, nem kell a kanapén aludnod –mondta még mindig mosolyogva.
- De hát akkor miért nem a nappaliba csinálod a gyerek helyét? –kérdezte a férfi. Most már tényleg nem értette, hogy mi történik körülötte.
- Nem gondolod, hogy hagyom, hogy egyedül hagyj egy alig pár hónapos kisbabát a lakás másik felében! Egyébként is, ha olyan távol van tőled, hogyan hallod meg, ha éjjel felkel és elkezd sírni? Honnan fogod tudni, ha szüksége lesz valamire? Vagy tán hagynád éhen, szomjan halni, a koszos pelenkájában? –mondta a nő, olyan hangsúllyal, mintha a kisfiát szidná meg, amiért nem vitte el a kutyáját sétálni.
  A férfi ereiben meghűlt a vér.
- Micsoda? Te… nem hagyhatsz egyedül egy babával! Én nem tudok vigyázni rá! Nem tudok gondoskodni róla! Fogalmam sincs, mit kell csinálni egy ekkora gyerekkel! –teljesen kétségbe esett. Eddig bele sem gondolt abba, hogy testvére esetleg itt hagyja őket.
- Egy szóval sem mondtam, hogy itt maradok. Figyelj, engem is várnak otthon –mondta a nő, bár tudta, hogy ez mit sem számít.
- Akkor sem hagyhatsz itt vele! Illetve őt velem! Mondom, hogy nem tudok róla gondoskodni!
- De hát ez csak egy kisbaba! Egyáltalán nem bonyolult! Egyébként is! Hónapok óta felénk se nézel, aztán meg rám telefonálsz, hogy azonnal jöjjek és segítsek! Ezek után ne mondd meg nekem, hogy mennyit maradjak itt! Amúgy is, csak azért nem mentem még haza, mert tudom nagyon jól, hogy képtelen vagy ellátni egy csecsemőt! –ezt már azért kicsit a nő is túlzásnak érezte. Sóhajtott egyet, majd sokkal nyugodtabban folytatta.- Holnap reggel eljövök. Meg délután is. És bármikor hívhatsz. Most is itt leszek estig. Addig megmutatok mindent, amit feltétlenül tudnod kell. És bármikor fel is hívhatsz –ez a férfit némiképp megnyugtatta. Elhatározta, ezt a három napot bőségesen felszámolja majd a vevőknek.- Na, de most –folytatta a nő,- fektessük le a kicsit, hadd pihenjen. Addig elmondok mindent, sőt akár fel is írom. Aztán, ha felébredt, megtanítalak rá, hogyan kell tisztába tenni, megetetni és megbüfiztetni.
  A férfi aprót bólintott. Hang még egyelőre nem jött ki a torkán. A nő körberakta a hatalmas franciaágy egyik felét a párnákkal, beleterített egy tiszta lepedőt, majd átvette a kicsit.
- Most figyelj, nézd, hogy csinálom –azzal elkezdte ringatni a picit, közben halkan dúdolt egy, a férfi számára ismeretlen dalocskát.
- Én erre képtelen vagyok –suttogta a férfi lemondóan.
- Már miért lennél?
- Nekem egyáltalán nincs jó hangom –suttogott tovább.
- Nem is kell profi énekesnek lenni egy kisbaba elaltatásához –dudorászta a nő.
- Akkor sem fog menni és kész –mondta a férfi és kiment. Maga se értette, hogy miért húzta fel magát ezen ennyire.
  Inkább csinált teát magának, meg a húgának is. Leült a kanapéra és azon kezdett el gondolkozni, hogy mennyivel könnyebb lesz az élete, ha végre megszabadul a babától. Még egy napja sem volt az ő gondjaira „bízva” és máris százszor fáradtabbnak érezte magát, mint ha nem aludt volna az egymást követő három éjszaka óta. Az is eszébe jutott, hogy hosszabb szabadságra megy. Ezért a gyerekért annyit kap majd, amiből hónapokig kifogástalanul, minden nélkülözéstől mentesen elélhet.
- Nekem is csináltál? –hallotta meg a nő hangját maga mögött. Ismét csak bólintással felelt. Nem szerette feleslegesen pazarolni a szavakat. A nő kiment a konyhába, majd kezében a bögrével tért vissza, s leült a kanapéra ő is.- Nagyon gyorsan elaludt. Ha most egy darabig nem is ébred fel, akkor nagy szerencséd van, mert az azt jelenti, hogy jó alvó és nem kell majd sokszor felkelni hozzá éjszakánként. Persze lehet, hogy az új hely szokatlansága miatt így is sokszor fel fog ébreszteni, de ami biztos, hogy ha fel is kel, gyorsan vissza tudod majd altatni. Nagyon aranyos baba. Mit is mondtál, kinek a gyereke? –a férfit áramütésként érte a kérdés, a teáját is majdnem magára borította.
- Izé… egy volt egyetemi csoporttársamé. Jöttem neki eggyel, úgyhogy muszáj volt elvállalnom.
- Értem. És hogy is hívják a kicsit? –a férfinak hirtelen beugrott egy volt megrendelő neve.
- Seungjun. Így hívják –válaszolt, azt kémlelve, hogy vajon húga elhiszi-e.
- Hm. Nem valami szép név. Bár bevallom engem valahogy mindig is jobban vonzottak az n-nel vagy h-val kezdődő nevek. De ez nem az én dolgom. Úgyis mindig csak Kisembernek hívom. Már persze, ha nem baj.
- Nem, elvégre nem is az én gyerekem –mondta a férfi, de gondolatai már máshol jártak. Végülis, a Jageun talán még jobb név is, mint a Seungjun. Persze megint felmerült benne a kérdés, hogy miért is gondolkodik ilyesmin.
  Odakint már sötétedett.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy elinduljak –mondta a nő átadva a kicsit a férfinak. –Nyugodj meg, minden rendben lesz – nevetett fel a nő a férfi megrémült arcát látva.
- Hát, úgy tűnik, ketten maradtunk –mondta a férfi, miután a nő mögött becsukta az ajtót.- Mit csináljunk? –kérdezte a gyermeket, ezúttal úgy, mintha tényleg tőle várná a választ.
  A gyermek azonban csak bámult azokkal a hatalmas, furcsán csillogó fekete szemeivel, amitől a férfinek fura érzése támadt. Mintha a gyermek a szemével kérte volna valamire. De, hogy mire, azt a férfi sehogy sem tudta kivenni a tekintetéből. Álljunk csak meg! Mi ez? Még, hogy egy alig kéthónapos csecsemő üzengetni próbál a tekintetével… Kész röhej! Biztos csak a kimerítő nap miatti fáradtságtól gondol efféle marhaságokat.
- Ideje lefeküdni –indult el a kicsivel a szoba felé.
  Befektette a párnák közé és betakargatta. Egy ideig azon gondolkozott, hogy elmerjen-e menni, zuhanyozni. A húga ugyanis a lelkére kötötte, hogy soha, de soha ne hagyja egyedül a kicsit. Végül arra jutott, hogy talán öt perc alatt nem tesz kárt magában, vagy bármi másban.
  Mire visszaért, a kicsi már aludt. A férfi is lefeküdt. Sokáig azonban nem mert elaludni. Életében először volt ilyen körülmények között egyedül egy csecsemővel. Félt, hogy a kimerültség miatt túl mélyen aludna, és nem ébredne fel a gyereksírásra. Végül a fáradtság győzött.
  Reggel különös zajra ébredt. Az egész éjszakát végigaludta, egyszer sem ébredt fel. Nem tudta, hogy ez azért van-e, mert a kicsi is aludt, vagy csak egyszerűen nem ébredt fel, mikor a gyermeknek szüksége lett volna rá. Azonban most sem a sírás volt az, ami felriasztotta. Sőt, a kicsi nem sírt. A férfi meg is rémült, hogy esetleg történt vele valami, de mikor ránézett, látta, hogy ott rúgkapál a párnák között és nincs semmi baja. Vagy legalábbis olyan, ami látszódna. Viszont a különös ébresztő zaja még mindig nem hallgatott el.
  Valaki olyan erővel kopogott az ajtón, hogy félő volt, betöri.
- Megyek már! –ordított a férfi, miközben elindult ajtót nyitni. Még sosem látta olyan idegesnek a húgát, mint most, ahogy ott állt az ajtóban, és szinte sokkos állapotban verte a nyílászárót.
- Az Istenre, azt hittem, hogy valami baj történt! Miért nem tudod kinyitni azt a rohadt ajtót?
- Nyugodj meg, csak aludtam –ásított a férfi.
- Micsoda? –hüledezett a nő.- Még csak meg sem etetted? –s már rohant is a szobába a kicsiért.
  A férfi mikor pár kávéval később kezdett magához térni, bocsánatot kért a reggeli idegterhelő percekért, majd, hogy megbékítse testvérét, elhatározza, megmutatja, mennyire összeszokott már a fiúval. Valahogy minden sokkal egyszerűbben ment, mint az előző napon.
  Délután meg is mondta húgának, ha akar, mehet, most már elboldogul egyedül is. A nő el is ment, de előtte vagy százszor megígértette, hogy bármi gond van, bátyja azonnal telefonál.
  De nem volt semmi probléma. Egyedül egy aprócska dolog, hogy a kicsi sehogy nem akart este elaludni. A férfi ígéretéhez híven azonnal telefonált is. Rögtön megkapta a megoldást; meséljen valamit, attól majd elalszik a kicsi. Az éneklés ugyanis még most sem jöhetett szóba, mint opció. A férfi mesélt a munkájáról, hogy hány gyermeket hoztak már át és, hogy még mennyit fognak, meg, hogy erre mindig lesz igény, de rövidesen abba hagyta, mert nagyon bizarrnak érezte a dolgot, és inkább mesélt minden mást, ami épp az eszébe jutott.
  A harmadik nap már szinte a mindennapok átlagosságával telt. A nő is csak egyszer jött, akkor sem maradt sokáig. Este azonban történt valami.
- Na, hogy érzed magad Kisember? –ült a férfi a kanapén a kisbabát ringatva.- Milyen érzés, hogy ez az utolsó estéd itt? –erről eszébe jutott valami.- Ez az utolsó estéd, amíg még önmagad vagy –mondta enyhe keserűséggel a hangjában.- Holnap reggel eljönnek érted azok az emberek, akikről életed végéig azt fogod hinni, hogy az édes szüleid, holott még azt sem fogod igazából tudni, hogy mi is volt a neved, hogy valójában ki is vagy.
  Eszébe jutott a levél. Gondolta, miért ne? Ügyfeleinek úgyis első dolga lenne megsemmisíteni. Akkor miért ne olvashatná fel a kicsinek, még most, amíg még megvan. Úgysem fog rá emlékezni. Odament a kosárhoz, kivette a levelet, majd visszaült a kanapéra. Kibontotta és elkezdte fennhangon olvasni, néha-néha a kicsire pillantva.
  „Kedves Kisfiam!
  Mikor ezt a levelet olvasod talán már 7-8 éves is elmúltál, de az is lehet, hogy már felnőtt vagy. De ez most nem is számít. Az első és legfontosabb, amit tudnod kell, hogy bár nem azok az igazi szüleid, akikről eddig azt hitted, mégis megkérlek, ne tekints rájuk másképp, hisz ők nevelnek már kéthónapos korod óta. Én sajnos nem tudtam ezt a fontos szerepet betölteni az életedben, mert túl hamar el kellett válnunk. Kérlek, soha ne próbálj felkeresni, hiszen a levél keltezésétől számított tizenkét órán belül már kivégeznek, és nem leszek az élők sorában. De tudnod kell, hogy édesapád és én mindig figyelünk és támogatunk majd. A szívedben mindig ott leszünk, legalábbis remélem. Amit még tudnod kell, hogy volt két bátyád. Az idősebb, Jeongho meghalt, kevéssel azután, hogy elvitték, a másik bátyád Jiyong pedig talán még mindig ennek a szörnyű államnak a fogságában van. Őszintén megvallom neked, jobban örülnék, ha halott lenne. El sem tudod képzelni mit élnek át itt az emberek nap, mint nap. De jobb is így. A legnagyobb boldogságom, hogy téged el tudtalak menekíteni innen. Kérlek, nagyon-nagyon szépen kérlek, soha, de soha ne próbálj meg eljutni ide, a bátyád miatt se, ő sem akarná, hogy ide gyere.
  Majd találkozunk ott fent, amikor a te időd is lejár, hosszú évtizedek múlva, és akkor majd mindent elmesélsz. Egyvalamire kérlek még, Kisfiam. Élj olyan életet, amilyet te akarsz, ne hagyd, hogy bárki beszabályozzon, érd el az álmaidat, mert TE képes vagy rá!
  Mindennél jobban szeretlek, szerettelek és halálom után is foglak: Édesanyád”
  Mire a végére ért, könnybe lábadtak a férfi szemei. Erről az oldalról még soha nem gondolt bele munkájába. Megint elfogta a szokásos jó érzés, hogy ő valójában egy megmentő, de ezt most hirtelen önámításnak, képmutatásnak érezte. Hiszen mit csinálnak? Szegény anyáknak azt mondják, egy jobb helyre viszik a gyereket, miközben a legtöbb olyan családba kerül, ahol nem is emberként, tekintenek rájuk, hanem, mint valami épen aktuális hobbiállatra, amikor meg ráunnak, beíratják őket valami neves és drága bentlakásos iskolába, mondván, ott nagyon jó kezekben lesznek. És persze a leginkább elborzasztó az egészben, az anyák búcsúlevele. Soha nem jut el egy gyermekhez sem.
  A férfi elhatározta, most másképp lesz. Nem is fogja odaadni a levelet. Az előző gyermek levelét is széttépték a szeme láttára, négy évvel ezelőtt. Most is azért „rendeltek” újabb gyermeket, mert az előzőt kezelhetetlensége és mentális állapota miatt intézetbe adták, s az anyagi támogatáson kívül nem kívántak törődni vele.
  Nézte az ölében édesdeden alvó kisfiút. Érezte, nem helyes, amire készül, mégis, már nem változtathatta meg. Viszont azt megpróbálja kiharcolni, hogy a kicsi legalább a keresztnevét megtarthassa.
  Óvatosan lefektette a picit, vigyázva, nehogy felébressze. Nehéz napja lesz holnap. Ki kell pihennie magát. És neki sem ártana. Lehunyta hát a szemét, és hosszú idők óta először, a férfi újra álmodott.
  Reggel sikerült ismét elaludnia, úgyhogy kapkodva összekészült, a gyermeket is összekészítette és ment is egyenesen a kávézóba. Ügyfelei, már ott várták, és arcukról lerítt, hogy nincsenek hozzászokva a várakozáshoz, ahogy az olcsó kávéhoz sem. Egyszóval, nem volt jó kedvük.
- Na, csakhogy ideért –kezdte a nő.- Térjünk is egyből a tárgyra. Hol a fiú?
- A férfi kivette a kosárból a picit, majd átnyújtotta a nőnek. A nő egy aprót bólintott, mire férje elkezdte leszámolni a bankjegyeket.
  Szinte csak formalitásból a nő megkérdezte, mennyi idős, holott jól tudta, hogy minden csempészgyerek két hónapos, vagy alig múlt annyi. A férfi megkapta a pénzt, leszámolta, minden rendben volt, még a háromnapos késést is bőven kifizették. Ekkor eszébe jutott előző este a fiúnak tett néma ígérete.
- Uram, Asszonyom, egy pillanatra még –kezdte. A pár megállt, visszafordult, várták, mit akarhat még a férfi.- A gyermek nevével kapcsolatban…
- Ne fáradjon –nevetett lesajnálóan a nő.- Mi már tudjuk, hogyan fogjuk hívni. Nem szennyezzük be a család nevét egy jöttment északi senki ízlésének megfelelő alantas névvel.
- De kérem –próbálkozott még egyszer a férfi- megígértem… -itt rövid szünetet tartott, nem tudta mit mondjon.
- Nos, rendben –mondta a nő.- Hajlandó vagyok meghallgatni, de nem ígérhetem, hogy megtartjuk -ez is több, mint a semmi gondolta a férfi.- Nos akkor, hadd halljam, mi a neve?
  A férfi nyelt egyet, majd válaszolt.
- Yoongi. Yoonginak hívják.