- Ne
haragudj, amiért nem vagyok valami jó társaság- jegyezte meg csendben a fiú.
Seokjin ágyán ültek és reggeliztek. Lassan két hete már, hogy a fiú megtudta szobatársa történetét, de hiába mondta, hogy legyenek barátok, megbízni még mindig nem tudott benne. De már nem érezte magát annyira kellemetlenül a másik társaságában. „Ez is valami”-gondolta.
- Viccelsz? Te vagy a legjobb társaság –válaszolt Seokjin, majd megpillantva a fiú csodálkozó arcát elnevette magát.- Mindig meghallgatsz, bármennyit is beszélek és hidd el, nem sok ilyen ember létezik –folytatta mosolyogva.
- Igen, de én szinte soha nem szólalok meg –sütötte le a szemét.
- Tudom, ezért érzem úgy néha, mintha lenne egy jól nevelt kiskutyám, aki csendben követ mindenhova –a fiú arcát látva azonban gyorsan hozzátette.- Nyugi, csak vicceltem, ne haragudj.
A fiú maga sem értette, de nem haragudott rá. Sőt egészen kellemes érzés volt, hogy jó kedvre deríthette Seokjint, már a puszta létezésével is.
És igen, az utóbbi időben sok időt töltöttek együtt. De mindig szigorúan csak kettesben. Seokjin próbálkozott, mindig hívta mindenhova. Néha igent mondott a programokra, de az esetek többségében Seokjin barátai is jelen lettek volna. Mondjuk ezzel így önmagában nem is lett volna probléma, ha Seokjin nem akarta volna őket mindenáron bemutatni egymásnak. Ezért is örült, amikor szobatársa megértően fogadta válaszát, miszerint erre még nem áll készen. Hiszen egyetlen emberben sem tud megbízni, és, bár ezt Seokjinnek nyíltan nem mondta ki, tudta, hogy a fiú is érzi. De nem tudott ellne mit tenni, csak remélte, hogy idővel ez is változni fog és Seokjinnek lesz ehhez elég türelme.
- Lassan el kéne indulni –szólalt meg Seokjin az órára pillantva, mire a fiú csak egy apró bólintással válaszolt.
Nem akart elindulni. Nem akart egyáltalán a szobából kilépni. Seokjin már pár nappal ezelőtt figyelmeztette, hogy az igazgatóság véleménye szerint lassan ideje lesz elkezdenie bejárni az órákra. Ekkor esett meg az első bensőségesnek, szinte már bizalmasnak nevezhető beszélgetés a két fiú között, aminek Seokjin legalább annyira örült, mint amennyire a beszélgetés alatt a fiú kínosan érezte magát.
Seokjin ágyán ültek és reggeliztek. Lassan két hete már, hogy a fiú megtudta szobatársa történetét, de hiába mondta, hogy legyenek barátok, megbízni még mindig nem tudott benne. De már nem érezte magát annyira kellemetlenül a másik társaságában. „Ez is valami”-gondolta.
- Viccelsz? Te vagy a legjobb társaság –válaszolt Seokjin, majd megpillantva a fiú csodálkozó arcát elnevette magát.- Mindig meghallgatsz, bármennyit is beszélek és hidd el, nem sok ilyen ember létezik –folytatta mosolyogva.
- Igen, de én szinte soha nem szólalok meg –sütötte le a szemét.
- Tudom, ezért érzem úgy néha, mintha lenne egy jól nevelt kiskutyám, aki csendben követ mindenhova –a fiú arcát látva azonban gyorsan hozzátette.- Nyugi, csak vicceltem, ne haragudj.
A fiú maga sem értette, de nem haragudott rá. Sőt egészen kellemes érzés volt, hogy jó kedvre deríthette Seokjint, már a puszta létezésével is.
És igen, az utóbbi időben sok időt töltöttek együtt. De mindig szigorúan csak kettesben. Seokjin próbálkozott, mindig hívta mindenhova. Néha igent mondott a programokra, de az esetek többségében Seokjin barátai is jelen lettek volna. Mondjuk ezzel így önmagában nem is lett volna probléma, ha Seokjin nem akarta volna őket mindenáron bemutatni egymásnak. Ezért is örült, amikor szobatársa megértően fogadta válaszát, miszerint erre még nem áll készen. Hiszen egyetlen emberben sem tud megbízni, és, bár ezt Seokjinnek nyíltan nem mondta ki, tudta, hogy a fiú is érzi. De nem tudott ellne mit tenni, csak remélte, hogy idővel ez is változni fog és Seokjinnek lesz ehhez elég türelme.
- Lassan el kéne indulni –szólalt meg Seokjin az órára pillantva, mire a fiú csak egy apró bólintással válaszolt.
Nem akart elindulni. Nem akart egyáltalán a szobából kilépni. Seokjin már pár nappal ezelőtt figyelmeztette, hogy az igazgatóság véleménye szerint lassan ideje lesz elkezdenie bejárni az órákra. Ekkor esett meg az első bensőségesnek, szinte már bizalmasnak nevezhető beszélgetés a két fiú között, aminek Seokjin legalább annyira örült, mint amennyire a beszélgetés alatt a fiú kínosan érezte magát.
- Szóltak a
tanárok, hogy hétfőtől neked is be kell járnod az órákra –mondta Seokjin, mire
a fiú lefagyott. Teljesen mozdulatlanná dermedt, s halálra váltan bámult az
idősebbre.- Ne nézz rám így, megijesztesz!
A fiú lesütötte a szemét, de továbbra is mozdulatlan maradt. Úgy tűnt, hogy soha nem is fog már helyet változtatni.
- Ugyan már –kezdte Seokjin.- Majd meglátod, hogy ez a suli jó. Az órák nagyon érdekesek és a legtöbb tanár nagyon rendes. Értem én, hogy a suli akkor is suli, ami rossz, meg biztos ezer jobb dolgod van, mint a „fölösleges” tantárgyak előadásain unatkozni, de…
- Nem erről van szó –motyogta a fiú, továbbra is ölébe ejtett kezeit szuggerálva- Én… én csak… -itt elakadt, s úgy tűnt, nem is fogja folytatni. Seokjin már nyitotta volna a száját, hogy megtudakolja a probléma okát, de még mielőtt feltette volna a kérdést, már meg is kapta rá a választ.- Nem tudom, mit kéne ott csinálnom…
- Ezt meg hogy érted? Ugyanazt, mint az előző iskoládban.
- Hát épp ez az –folytatta még mindig alig hallhatóan.- én még… még soha…
- Még soha nem voltál egyetlen egy tanórán sem? –adott hangot meglepetésének az idősebb.
- Hát… igazból órám már volt, csak iskolába nem jártam soha –sóhajtotta és ezzel láthatóan megkönnyebbült, testtartása sem volt már olyan görcsösen merev.
Seokjin teljesen ledöbbent a hallottaktól. Hiába próbálta, egyszerűen képtelen volt elképzelni, milyen lehet iskola nélkül felnőni. Pedig a világon nagyon sok hely van, ahol még az iskola fogalmát sem ismerik az emberek. De mégis, egy 21. századi nagyvárosban…
Szépen lassan kezdte megérteni, hogy mi lehet az oka annak, ahogy a fiú viselkedik. Ahogy elméje lassan egymás mellé illesztette a képeket, Seokjin egyre több furcsaságot vélt felfedezni a fiú életével kapcsolatban. Ahogy a dolgok a helyükre kerültek, rá kellett jönnie, hogy újdonsült barátja élete egyáltalán nem mondható normálisnak. Nem voltak barátai. Soha nem járt iskolába. De… miért?
- Seongki –szólította meg halkan, mire a fiatalabb bátortalanul pillantott fel rá.- Ha szeretnéd, én nagyon szívesen segítek neked kitörni az elefántcsonttornyod fogságából –mosolyodott el mondandója végén.
- Te meg mi a jó büdös francról beszélsz? Nincs semmiféle tornyom, ne próbáld meg úgy beállítani a dolgokat, mintha én lennék a magatehetetlen hercegnő, te pedig a megmentő hős lovag! Nem vagyok nyomorék, nem kell a szánalom! –förmedt rá a fiú, de Seokjint ez már nem ijesztette meg.
Tudta, szobatársa mindig akkor támad, amikor fél, vagy bizonytalan valamiben és ezt a „gyengeségét” nagy hangjával próbálja elrejteni.
- Nem így gondoltam és semmi szánalomról nincs szó –folytatta továbbra is nyugodtan.- Csak felajánlottan, hogy segítek, de persze te döntöd el, hogy elfogadod-e vagy sem…
A fiú lesütötte a szemét, de továbbra is mozdulatlan maradt. Úgy tűnt, hogy soha nem is fog már helyet változtatni.
- Ugyan már –kezdte Seokjin.- Majd meglátod, hogy ez a suli jó. Az órák nagyon érdekesek és a legtöbb tanár nagyon rendes. Értem én, hogy a suli akkor is suli, ami rossz, meg biztos ezer jobb dolgod van, mint a „fölösleges” tantárgyak előadásain unatkozni, de…
- Nem erről van szó –motyogta a fiú, továbbra is ölébe ejtett kezeit szuggerálva- Én… én csak… -itt elakadt, s úgy tűnt, nem is fogja folytatni. Seokjin már nyitotta volna a száját, hogy megtudakolja a probléma okát, de még mielőtt feltette volna a kérdést, már meg is kapta rá a választ.- Nem tudom, mit kéne ott csinálnom…
- Ezt meg hogy érted? Ugyanazt, mint az előző iskoládban.
- Hát épp ez az –folytatta még mindig alig hallhatóan.- én még… még soha…
- Még soha nem voltál egyetlen egy tanórán sem? –adott hangot meglepetésének az idősebb.
- Hát… igazból órám már volt, csak iskolába nem jártam soha –sóhajtotta és ezzel láthatóan megkönnyebbült, testtartása sem volt már olyan görcsösen merev.
Seokjin teljesen ledöbbent a hallottaktól. Hiába próbálta, egyszerűen képtelen volt elképzelni, milyen lehet iskola nélkül felnőni. Pedig a világon nagyon sok hely van, ahol még az iskola fogalmát sem ismerik az emberek. De mégis, egy 21. századi nagyvárosban…
Szépen lassan kezdte megérteni, hogy mi lehet az oka annak, ahogy a fiú viselkedik. Ahogy elméje lassan egymás mellé illesztette a képeket, Seokjin egyre több furcsaságot vélt felfedezni a fiú életével kapcsolatban. Ahogy a dolgok a helyükre kerültek, rá kellett jönnie, hogy újdonsült barátja élete egyáltalán nem mondható normálisnak. Nem voltak barátai. Soha nem járt iskolába. De… miért?
- Seongki –szólította meg halkan, mire a fiatalabb bátortalanul pillantott fel rá.- Ha szeretnéd, én nagyon szívesen segítek neked kitörni az elefántcsonttornyod fogságából –mosolyodott el mondandója végén.
- Te meg mi a jó büdös francról beszélsz? Nincs semmiféle tornyom, ne próbáld meg úgy beállítani a dolgokat, mintha én lennék a magatehetetlen hercegnő, te pedig a megmentő hős lovag! Nem vagyok nyomorék, nem kell a szánalom! –förmedt rá a fiú, de Seokjint ez már nem ijesztette meg.
Tudta, szobatársa mindig akkor támad, amikor fél, vagy bizonytalan valamiben és ezt a „gyengeségét” nagy hangjával próbálja elrejteni.
- Nem így gondoltam és semmi szánalomról nincs szó –folytatta továbbra is nyugodtan.- Csak felajánlottan, hogy segítek, de persze te döntöd el, hogy elfogadod-e vagy sem…
- Hahó, hol
jársz? –nevetett Seokjin.- El fogunk késni –rázta fel társát a már percek óta
tartó bambulásából.
- Akkor induljunk –sóhajtotta a fiatalabb, olyan hangsúllyal, mintha a saját kivégzésére vinnék.
- Meglátod nem lesz vészes –küldött felé egy bíztató mosolyt Jin.
A fiú ebben annyira nem volt biztos, de mégis félelemmel vegyes izgalommal várta azt a pillanatot, amikor belép élete első rendes tanórájának termébe. Bár frusztrálta a gondolat, hogy rengeteg emberrel lesz összezárva, mégis úgy gondolta, pozitívan áll hozzá a dologhoz. Majd legfeljebb ignorálja a többieket. Végülis, ő nem egy hisztis tinilány, a bántó szavakat már megszokta, egyszerűen leperegnek róla. Legalábbis úgy érezte, bunkó álarcával, ha beilleszkedni nem is fog, amit egyelőre nem is akart, legalább békén hagyják majd. És jelenleg ez volt a cél. Ha békén hagyják, nem szólnak hozzá, de még csak rá sem néznek, mintha nem is létezne, az lesz a legjobb.
Mire feleszmélt gondolataiból, már a terem ajtaja előtt álltak.
- Készen állsz? –kérdezte Seokjin kedvesen.
- Nem –bólintott a fiú, ami egy pillanatnyi döbbenet után halk kuncogást váltott ki az idősebből.
- A tanár valószínűleg ki fog hívni, hogy mutatkozz be az osztálynak és, hogy mesélj egy kicsit magadról.
- És mégis mit mondjak? –sápadt el a fiú.
- Bármit, ami eszedbe jut. Nem is kell, hogy feltétlenül igaz legyen –kacsintott Seokjin. Ismerve a fiú életének bizonyos részeit, tudta, elég kellemetlen dolgokat tudna csak mesélni.- Na, gyere, csengettek.
Belépve a terembe megdöbbenten realizálta, hogy jóval több ember van ott, mint amennyire ő számított. Lehettek legalább harmincan, ha nem többen. Seokjin már mondta, hogy ezen az órán sajnos nem tud a közelében lenni, mert szigorú ülésrend van, úgyhogy odaballagott az egyetlen üres padhoz, a leghátsó sorban, az ablak mellett, majd leült, bedugta fülébe a fülhallgatót és bámult maga elé. Mikor bejött a tanár, lejjebb vett a hangerőből, hogy hallja, ha az ő nevét mondják, de nem állította le a zenét.
- Ha jól tudom –kezdte a tanár,- ma egy új diákot köszönthetünk köreinkben –erre a mondatra többen is felkapták a fejüket és elkezdtek körbe-körbe nézelődni a teremben.
„Fel se tűnt nekik, hogy itt vagyok” -gondolta a fiú, s ettől az észrevételtől egy elégedett mosoly kúszott ajkaira.
- Kérem az újoncunkat, fáradjon ki az osztály elé és mutatkozzon be nekünk –szólt a tanár, mire a fiú fejében megfordult a gondolat, hogy ha egyszerűen csak a helyén marad vajon tudná e bárki is Seokjinen kívül, hogy ő az újgyerek.
De végül felkelt, és lassú, kimért mozdulatokkal elindult a tanári asztal felé. Magán érezte a többi diák tekintetét, ami egy kis idegességet okozott ugyan, de úgy döntött, nem foglalkozik vele. Most ő irányított. Olyan lehetett, amilyen akart lenni.
- Jó napot kívánok –mondta a tanár, amikor odaért hozzá. A fiú azonban csak egy fejbiccentéssel válaszolt. A tanár szeme elkerekedett, amitől még inkább nyeregben érezte magát, így egy pimasz mosoly is felkúszott ajkaira. Szeme sarkából látta Seokjin rosszalló tekintetét, de nem foglalkozott vele.
- Hello –tette hozzá még a tanárnak.- És hello nektek is. Nem tudom mit vártok, hogy mit mondjak, miért vagyok itt. Legyen elég kezdésnek annyi, hogy nem azért vagyok itt, mert én itt akarok lenni. De ha már itt vagyok, akkor kihozom belőle a legjobbat. Mármint, ami nekem a legjobb természetesen. Néhány dolog, amit jó, ha tudtok. Nem akarok barátkozni. Nem akarok tőletek semmit. Ha mégis, akkor majd én tájékoztatom a megfelelő személyt. Addig is a legfőbb szabály: senki, ismétlem, senki nem szól hozzám. Tegyetek egyszerűen úgy, mintha itt sem lennék. Ez így mindenkinek egyszerűbb lesz. És ez vonatkozik magára is –vetett egy gyilkos pillantást a tanárra, akin már most látszott, hogy elvesztette az irányítást. Köpni-nyelni nem tudott a fiú tekintetétől.
- A…a nevét azért elárulná? –kérdezett elhaló hangon a távozó fiú után.
- Suga –pillantott hátra válla fölött, majd a helyére ballagott és visszadugta fülébe a fülhallgatót.
Az óra hátralevő részében csak bámult kifelé az ablakon és gondolkodott. Képzeletben elismerően megveregette a vállát. „Jól szerepeltél” –dicsérte meg saját magát. Kicsengetéskor felállt, felkapta a táskáját és elindult a kijárat felé. Az ajtóban azonban valaki elállta az útját. Kelletlenül vette ki füléből a fülhallgatót, majd amolyan „mitakarsz” fejjel felnézett az idősebbre.
- Ez mégis mire volt jó? –nézett szúrós szemekkel Seokjin.
- Mégis mi? –nyitotta nagyra szemeit a fiatalabb.
- Ne játszd az ártatlant! Nagyon is jól tudod, miről beszélek! Nem ismerek rád! Te nem ilyen vagy! –Seokjin teljesen kiakadt, de a fiút ez nem ijesztette meg, sőt egyenesen aranyosnak találta.- Mi lesz, ha valaki máshogy reagál a kis színjátékodra? Mi van, ha valaki átlát rajtad és rájön, hogy csak a szád nagy? Tudod, milyen következményei lehetnek annak, ha ilyen felelőtlenül viselkedsz?
- Tévedsz Seokjin. Tévedsz. Még te sem ismersz engem. Nem tudod, mire vagyok képes. De majd meglátod, hogy minden rendben lesz. Nem kell aggódni, Anyu –simította meg egy pimasz vigyor kíséretében az idősebb karját, amitől az rögtön fülig pirult.- Na, gyere, te jó kislány, mert elkésünk, és azt már nem bírnák az idegeid –indult el kifelé nevetve a fiú.
- Mi az, hogy anyu? Meg jó kislány? Eszem megáll, te mióta vagy ennyire szemtelen? A hyungod vagyok az istenért! –indult el a fiú után.
Soha senki nem volt még ennyire tiszteletlen vele, mégsem volt képes haragudni rá. Sokkal inkább örült, hogy boldognak látja. És még valami feltűnt neki. Ezelőtt még sohasem látta nevetni. Nevetésének hangja pedig melegséggel töltötte meg az idősebb szívét.
A többi óra szinte ugyanúgy telt, mint az első. Ahol csak kihívták a fiú előadta a „bemutatkozó beszédét”, ezúttal azonban már csak a tanároknak szólt. Egyetlenegy tanár volt, akit nem tudott megfélemlíteni. A nő nem ijedt meg a fiú rideg viselkedésétől, de hiába adott hangot véleményének, ő sem tudott hatni a fiúra. Az óra végéig nem is jutottak dűlőre, egy háború robbant ki közöttük. Egy háború, ami addig fog tartani, ameddig az egyik fél meg nem törik, meg nem adja magát.
Seokjin csak fogta a fejét a vita hallatán. Mikor azonban körülnézett, szembesült az osztály véleményével, ami egyre több csodálkozó, sőt, inkább csodáló arccal nézték újdonsült társukat.
- Akkor induljunk –sóhajtotta a fiatalabb, olyan hangsúllyal, mintha a saját kivégzésére vinnék.
- Meglátod nem lesz vészes –küldött felé egy bíztató mosolyt Jin.
A fiú ebben annyira nem volt biztos, de mégis félelemmel vegyes izgalommal várta azt a pillanatot, amikor belép élete első rendes tanórájának termébe. Bár frusztrálta a gondolat, hogy rengeteg emberrel lesz összezárva, mégis úgy gondolta, pozitívan áll hozzá a dologhoz. Majd legfeljebb ignorálja a többieket. Végülis, ő nem egy hisztis tinilány, a bántó szavakat már megszokta, egyszerűen leperegnek róla. Legalábbis úgy érezte, bunkó álarcával, ha beilleszkedni nem is fog, amit egyelőre nem is akart, legalább békén hagyják majd. És jelenleg ez volt a cél. Ha békén hagyják, nem szólnak hozzá, de még csak rá sem néznek, mintha nem is létezne, az lesz a legjobb.
Mire feleszmélt gondolataiból, már a terem ajtaja előtt álltak.
- Készen állsz? –kérdezte Seokjin kedvesen.
- Nem –bólintott a fiú, ami egy pillanatnyi döbbenet után halk kuncogást váltott ki az idősebből.
- A tanár valószínűleg ki fog hívni, hogy mutatkozz be az osztálynak és, hogy mesélj egy kicsit magadról.
- És mégis mit mondjak? –sápadt el a fiú.
- Bármit, ami eszedbe jut. Nem is kell, hogy feltétlenül igaz legyen –kacsintott Seokjin. Ismerve a fiú életének bizonyos részeit, tudta, elég kellemetlen dolgokat tudna csak mesélni.- Na, gyere, csengettek.
Belépve a terembe megdöbbenten realizálta, hogy jóval több ember van ott, mint amennyire ő számított. Lehettek legalább harmincan, ha nem többen. Seokjin már mondta, hogy ezen az órán sajnos nem tud a közelében lenni, mert szigorú ülésrend van, úgyhogy odaballagott az egyetlen üres padhoz, a leghátsó sorban, az ablak mellett, majd leült, bedugta fülébe a fülhallgatót és bámult maga elé. Mikor bejött a tanár, lejjebb vett a hangerőből, hogy hallja, ha az ő nevét mondják, de nem állította le a zenét.
- Ha jól tudom –kezdte a tanár,- ma egy új diákot köszönthetünk köreinkben –erre a mondatra többen is felkapták a fejüket és elkezdtek körbe-körbe nézelődni a teremben.
„Fel se tűnt nekik, hogy itt vagyok” -gondolta a fiú, s ettől az észrevételtől egy elégedett mosoly kúszott ajkaira.
- Kérem az újoncunkat, fáradjon ki az osztály elé és mutatkozzon be nekünk –szólt a tanár, mire a fiú fejében megfordult a gondolat, hogy ha egyszerűen csak a helyén marad vajon tudná e bárki is Seokjinen kívül, hogy ő az újgyerek.
De végül felkelt, és lassú, kimért mozdulatokkal elindult a tanári asztal felé. Magán érezte a többi diák tekintetét, ami egy kis idegességet okozott ugyan, de úgy döntött, nem foglalkozik vele. Most ő irányított. Olyan lehetett, amilyen akart lenni.
- Jó napot kívánok –mondta a tanár, amikor odaért hozzá. A fiú azonban csak egy fejbiccentéssel válaszolt. A tanár szeme elkerekedett, amitől még inkább nyeregben érezte magát, így egy pimasz mosoly is felkúszott ajkaira. Szeme sarkából látta Seokjin rosszalló tekintetét, de nem foglalkozott vele.
- Hello –tette hozzá még a tanárnak.- És hello nektek is. Nem tudom mit vártok, hogy mit mondjak, miért vagyok itt. Legyen elég kezdésnek annyi, hogy nem azért vagyok itt, mert én itt akarok lenni. De ha már itt vagyok, akkor kihozom belőle a legjobbat. Mármint, ami nekem a legjobb természetesen. Néhány dolog, amit jó, ha tudtok. Nem akarok barátkozni. Nem akarok tőletek semmit. Ha mégis, akkor majd én tájékoztatom a megfelelő személyt. Addig is a legfőbb szabály: senki, ismétlem, senki nem szól hozzám. Tegyetek egyszerűen úgy, mintha itt sem lennék. Ez így mindenkinek egyszerűbb lesz. És ez vonatkozik magára is –vetett egy gyilkos pillantást a tanárra, akin már most látszott, hogy elvesztette az irányítást. Köpni-nyelni nem tudott a fiú tekintetétől.
- A…a nevét azért elárulná? –kérdezett elhaló hangon a távozó fiú után.
- Suga –pillantott hátra válla fölött, majd a helyére ballagott és visszadugta fülébe a fülhallgatót.
Az óra hátralevő részében csak bámult kifelé az ablakon és gondolkodott. Képzeletben elismerően megveregette a vállát. „Jól szerepeltél” –dicsérte meg saját magát. Kicsengetéskor felállt, felkapta a táskáját és elindult a kijárat felé. Az ajtóban azonban valaki elállta az útját. Kelletlenül vette ki füléből a fülhallgatót, majd amolyan „mitakarsz” fejjel felnézett az idősebbre.
- Ez mégis mire volt jó? –nézett szúrós szemekkel Seokjin.
- Mégis mi? –nyitotta nagyra szemeit a fiatalabb.
- Ne játszd az ártatlant! Nagyon is jól tudod, miről beszélek! Nem ismerek rád! Te nem ilyen vagy! –Seokjin teljesen kiakadt, de a fiút ez nem ijesztette meg, sőt egyenesen aranyosnak találta.- Mi lesz, ha valaki máshogy reagál a kis színjátékodra? Mi van, ha valaki átlát rajtad és rájön, hogy csak a szád nagy? Tudod, milyen következményei lehetnek annak, ha ilyen felelőtlenül viselkedsz?
- Tévedsz Seokjin. Tévedsz. Még te sem ismersz engem. Nem tudod, mire vagyok képes. De majd meglátod, hogy minden rendben lesz. Nem kell aggódni, Anyu –simította meg egy pimasz vigyor kíséretében az idősebb karját, amitől az rögtön fülig pirult.- Na, gyere, te jó kislány, mert elkésünk, és azt már nem bírnák az idegeid –indult el kifelé nevetve a fiú.
- Mi az, hogy anyu? Meg jó kislány? Eszem megáll, te mióta vagy ennyire szemtelen? A hyungod vagyok az istenért! –indult el a fiú után.
Soha senki nem volt még ennyire tiszteletlen vele, mégsem volt képes haragudni rá. Sokkal inkább örült, hogy boldognak látja. És még valami feltűnt neki. Ezelőtt még sohasem látta nevetni. Nevetésének hangja pedig melegséggel töltötte meg az idősebb szívét.
A többi óra szinte ugyanúgy telt, mint az első. Ahol csak kihívták a fiú előadta a „bemutatkozó beszédét”, ezúttal azonban már csak a tanároknak szólt. Egyetlenegy tanár volt, akit nem tudott megfélemlíteni. A nő nem ijedt meg a fiú rideg viselkedésétől, de hiába adott hangot véleményének, ő sem tudott hatni a fiúra. Az óra végéig nem is jutottak dűlőre, egy háború robbant ki közöttük. Egy háború, ami addig fog tartani, ameddig az egyik fél meg nem törik, meg nem adja magát.
Seokjin csak fogta a fejét a vita hallatán. Mikor azonban körülnézett, szembesült az osztály véleményével, ami egyre több csodálkozó, sőt, inkább csodáló arccal nézték újdonsült társukat.
-
Kérdezhetek valamit? –a fiú bólintott. Az ebédlőben ültek egymással szemben. Ez
volt az első alkalom, hogy a fiú nem a szobájukban evett.
- Mi ez a Suga? Miért nem mondtad el nekik az igazi neved? A tanárok úgyis tudják, hogy valójában nem így hívnak és nem fognak így szólítani. Meg egyébként is, mit jelent, vagy mi ez? Miért pont Suga? –nézett kíváncsi szemekkel az idősebb.
- Azért Suga, mert ez jutott éppen eszembe. A tanárok véleménye pedig ugyanannyira hidegen hagy, mint ők maguk, mellesleg, ha nem így szólítanak, egyszerűen nem figyelek oda, mintha nem is nekem szóltak volna. Ja, igen. És téged is szeretnélek megkérni valamire. Ha magunk vagyunk, hívj továbbra is nyugodt szívvel Seongkinak, de, ha mások is hallják, légy oly kedves és szólíts te is Suganak –itt elmosolyodott.- Suga –mondta ki még egyszer.- Tetszik ez a név.
Nem csak a név tetszett neki. Hanem az is, aki viselte. Sugaként teljesen más embernek érezte magát. Mintha Seongki és Suga nem is ugyanaz az ember lenne. Sokkal bátrabbnak érezte így magát. Nem volt már magányos, hisz az egyedüllét Suganak kellemes időtöltés volt. Ő akarta, hogy hagyják békén, ő akart úgy tenni, mintha nem is létezne. Sugaként elérhetett bármit, amit Seongki gátlásai és félénksége nem engedett, bármit, amit csak akart. Még az emberek közelsége is kevésbé volt így kellemetlen.
- Szerintem ez akkor is hülyeség –mondta Seokjin miután az utolsó falatot is lenyelte.- Hidd el, én próbálom megérteni, de egyszerűen nem megy. Áruld már el, kérlek, hogy miért kell másvalakinek lenned ahhoz, hogy emberek között legyél.
- Minek? Úgysem értenéd. Csak fogadd el és kész!
- Jól van, jól van. Nem kell mindenen felhúznod magad. De. Ha kitalálom az okát, akkor elmondod?
- El –adta meg magát egy hatalmas sóhaj kíséretében a fiú.
- Mi ez a Suga? Miért nem mondtad el nekik az igazi neved? A tanárok úgyis tudják, hogy valójában nem így hívnak és nem fognak így szólítani. Meg egyébként is, mit jelent, vagy mi ez? Miért pont Suga? –nézett kíváncsi szemekkel az idősebb.
- Azért Suga, mert ez jutott éppen eszembe. A tanárok véleménye pedig ugyanannyira hidegen hagy, mint ők maguk, mellesleg, ha nem így szólítanak, egyszerűen nem figyelek oda, mintha nem is nekem szóltak volna. Ja, igen. És téged is szeretnélek megkérni valamire. Ha magunk vagyunk, hívj továbbra is nyugodt szívvel Seongkinak, de, ha mások is hallják, légy oly kedves és szólíts te is Suganak –itt elmosolyodott.- Suga –mondta ki még egyszer.- Tetszik ez a név.
Nem csak a név tetszett neki. Hanem az is, aki viselte. Sugaként teljesen más embernek érezte magát. Mintha Seongki és Suga nem is ugyanaz az ember lenne. Sokkal bátrabbnak érezte így magát. Nem volt már magányos, hisz az egyedüllét Suganak kellemes időtöltés volt. Ő akarta, hogy hagyják békén, ő akart úgy tenni, mintha nem is létezne. Sugaként elérhetett bármit, amit Seongki gátlásai és félénksége nem engedett, bármit, amit csak akart. Még az emberek közelsége is kevésbé volt így kellemetlen.
- Szerintem ez akkor is hülyeség –mondta Seokjin miután az utolsó falatot is lenyelte.- Hidd el, én próbálom megérteni, de egyszerűen nem megy. Áruld már el, kérlek, hogy miért kell másvalakinek lenned ahhoz, hogy emberek között legyél.
- Minek? Úgysem értenéd. Csak fogadd el és kész!
- Jól van, jól van. Nem kell mindenen felhúznod magad. De. Ha kitalálom az okát, akkor elmondod?
- El –adta meg magát egy hatalmas sóhaj kíséretében a fiú.
- Meg van!
–kiáltotta el magát Seokjin.
- Dehogy van –mordult rá a fiú. Már ezerszer megbánta, hogy engedett az idősebb hülyeségének. Órák óta hallgatta az idiótábbnál idiótább ötleteket. „Nem hiszem el, hogy még mindig nem unta meg” –gondolta fáradtan.
- De igen! Ez most tuti! –vigyorgott.
- Na jó, de ez legyen az utolsó oké? Elfáradtam –ásított.
- Rendben! Na szóval, azért ez az egész Suga dolog, mert félsz közel engedni magadhoz bárkit. És azzal, hogy játszod a bunkó kemény srácot, azt reméled, hogy senki nem próbál meg közeledni feléd, ugyanakkor nem Seongki az aki bunkózik, hanem Suga, így ha majd egyszer meggondolnád magad, csak elárulod valakinek az igazi nevedet és az illető nem fogja tudni, hogy te voltál az a kegyetlenül bunkó gyerek.
- Mhm –helyeselt anélkül, hogy figyelt volna arra, amit az idősebb mondott. Remélte, ha igazat ad neki, akkor békén hagyja végre.
- Tényleg? Eltaláltam? –lelkendezett Seokjin.- De, amúgy, miért félsz ennyire az emberek közelségétől?
- Micsoda? Én egyáltalán nem félek tőlük, csak nem bírom őket elviselni! Idegesítő az összes és teljesen lefárasztanak a hülyeségeikkel.
- Engem mégis elviselsz –kötekedett tovább. Tudta, hogy valami más is bujkál szobatársa „inkognitójának” hátterében és mindenképpen meg akarta tudni, mi is az.
- Azért, mert te más vagy –sóhajtotta idegesen a fiatalabb.
- Miben? Miben vagyok más? Azon kívül, hogy tudom az igazi nevedet?
- Abban, hogy te kibaszottul egyetlenegy ember vagy! Egy embert még kibírok, de ha többen vannak, egyszerűen úgy érzem, hogy hánynom kell, és nem kapok levegőt!
- Tehát félsz tőlük. Félsz az emberektől.
- Igen! Baszd meg, igen! Félek a kibaszott emberektől! Na és akkor mi van? –ordította, teljesen elvesztve a kontrollt.
- És Suga segít ebben? Suga nem fél?
- Nem! Suga kurvára nem fél semmitől! Még a kibaszott emberektől sem! Sugat nem érdeklik ezek a faszságok! Mert ő képes bármire! Ő képes normális emberként viselkedni!
- Nem értem –hazudott, nagyon is értette, tudta már, miről szól ez az egész, de a fiú szájából karta hallani.
- Mégis mi a szart nem értesz ezen? Seongkiként egy senki vagyok, egy kibaszott kretén, de Sugaként az lehetek, aki lenni akarok!
- Tehát azt mondod, hogy Suga képes emberek közé menni és jól érezni magát? Suga képes barátokat szerezni?
- Istenem Seokjin, hogy a picsába lehetsz ilyen értetlen? Suga NEM fél az emberektől, de NEM IS AKAR BARÁTOKAT! Suganak jó egyedül!
- Akkor bizonyítsd be, hogy nem félsz! És ne beszélj magadról harmadik személyben. Suga –a fiút megdöbbentette, hogy szobatársa Suganak szólította. Ennek ellenére megmozdult benne valami, be akarta bizonyítani neki, mire képes Sugaként.
- Jó! Bebizonyítom!
- Remek. Akkor ma este szépen velem jössz és megismered a barátaimat –mosolyodott el Seokjin.
A fiú egy pillanatra lefagyott és megint félénkség csillogott a szemében. De gyorsan megrázta magát és tekintetébe visszaköltözött az előbbi elszántság.
- Rendben van! De azt nem ígérem meg, hogy jó társaság leszek, sem azt, hogy bármit is tenni fogok azért, hogy megkedveljenek.
- Elfogadom a feltételeidet –vigyorgott az idősebb olyannyira, hogy ajkai körbeértek volna a fején, ha fülei nem szabnak gátat nekik.- Akkor jobb, ha el is kezdesz készülni, mert fél óra és indulunk! Ja, és úgy készülj, hogy inni fogunk –kacsintott Seokjin és befoglalta a fürdőszobát.
- Dehogy van –mordult rá a fiú. Már ezerszer megbánta, hogy engedett az idősebb hülyeségének. Órák óta hallgatta az idiótábbnál idiótább ötleteket. „Nem hiszem el, hogy még mindig nem unta meg” –gondolta fáradtan.
- De igen! Ez most tuti! –vigyorgott.
- Na jó, de ez legyen az utolsó oké? Elfáradtam –ásított.
- Rendben! Na szóval, azért ez az egész Suga dolog, mert félsz közel engedni magadhoz bárkit. És azzal, hogy játszod a bunkó kemény srácot, azt reméled, hogy senki nem próbál meg közeledni feléd, ugyanakkor nem Seongki az aki bunkózik, hanem Suga, így ha majd egyszer meggondolnád magad, csak elárulod valakinek az igazi nevedet és az illető nem fogja tudni, hogy te voltál az a kegyetlenül bunkó gyerek.
- Mhm –helyeselt anélkül, hogy figyelt volna arra, amit az idősebb mondott. Remélte, ha igazat ad neki, akkor békén hagyja végre.
- Tényleg? Eltaláltam? –lelkendezett Seokjin.- De, amúgy, miért félsz ennyire az emberek közelségétől?
- Micsoda? Én egyáltalán nem félek tőlük, csak nem bírom őket elviselni! Idegesítő az összes és teljesen lefárasztanak a hülyeségeikkel.
- Engem mégis elviselsz –kötekedett tovább. Tudta, hogy valami más is bujkál szobatársa „inkognitójának” hátterében és mindenképpen meg akarta tudni, mi is az.
- Azért, mert te más vagy –sóhajtotta idegesen a fiatalabb.
- Miben? Miben vagyok más? Azon kívül, hogy tudom az igazi nevedet?
- Abban, hogy te kibaszottul egyetlenegy ember vagy! Egy embert még kibírok, de ha többen vannak, egyszerűen úgy érzem, hogy hánynom kell, és nem kapok levegőt!
- Tehát félsz tőlük. Félsz az emberektől.
- Igen! Baszd meg, igen! Félek a kibaszott emberektől! Na és akkor mi van? –ordította, teljesen elvesztve a kontrollt.
- És Suga segít ebben? Suga nem fél?
- Nem! Suga kurvára nem fél semmitől! Még a kibaszott emberektől sem! Sugat nem érdeklik ezek a faszságok! Mert ő képes bármire! Ő képes normális emberként viselkedni!
- Nem értem –hazudott, nagyon is értette, tudta már, miről szól ez az egész, de a fiú szájából karta hallani.
- Mégis mi a szart nem értesz ezen? Seongkiként egy senki vagyok, egy kibaszott kretén, de Sugaként az lehetek, aki lenni akarok!
- Tehát azt mondod, hogy Suga képes emberek közé menni és jól érezni magát? Suga képes barátokat szerezni?
- Istenem Seokjin, hogy a picsába lehetsz ilyen értetlen? Suga NEM fél az emberektől, de NEM IS AKAR BARÁTOKAT! Suganak jó egyedül!
- Akkor bizonyítsd be, hogy nem félsz! És ne beszélj magadról harmadik személyben. Suga –a fiút megdöbbentette, hogy szobatársa Suganak szólította. Ennek ellenére megmozdult benne valami, be akarta bizonyítani neki, mire képes Sugaként.
- Jó! Bebizonyítom!
- Remek. Akkor ma este szépen velem jössz és megismered a barátaimat –mosolyodott el Seokjin.
A fiú egy pillanatra lefagyott és megint félénkség csillogott a szemében. De gyorsan megrázta magát és tekintetébe visszaköltözött az előbbi elszántság.
- Rendben van! De azt nem ígérem meg, hogy jó társaság leszek, sem azt, hogy bármit is tenni fogok azért, hogy megkedveljenek.
- Elfogadom a feltételeidet –vigyorgott az idősebb olyannyira, hogy ajkai körbeértek volna a fején, ha fülei nem szabnak gátat nekik.- Akkor jobb, ha el is kezdesz készülni, mert fél óra és indulunk! Ja, és úgy készülj, hogy inni fogunk –kacsintott Seokjin és befoglalta a fürdőszobát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése