- Csitt,
csitt, csendesen aludj, szépen kedvesem –énekelte, mint minden egyes éjjel,
kisfiát ringatva, s a gyermek már aludt is. Erre a dalocskára lehetett a
legkönnyebben elaltatni.- Csitt, csitt…- énekelt tovább egyik karjában a
gyermekét tartva, másikkal pedig már a könnyeit törölve. Az anya sírt. Sírt,
mert szerette gyermekét. Mindennél jobban szerette őt, de ezek nem az öröm
könnyei voltak.
Immár harmadik gyermekét készült elveszíteni örökre. Ez volt az utolsó éjszaka. Az utolsó percek, amikor még láthatja, érezheti, karjában tarthatja őt. A kisded éjfél után fél órával töltötte be a második hónapját annak, hogy a világra született. Reggel már kopogni fognak érte és elviszik, hogy a haza és az uralkodó feltétel nélküli szeretetére neveljék. Két idősebb gyermekét is így vitték el évekkel ezelőtt, azóta egy szót sem hallott felőlük. De őt nem akarta odaadni. Neki nem akarta azt a sanyarú sorsot, ami itt várna rá.
Már mindent összekészített terve végrehajtásához. A tervhez, amiért ő az életével fizet majd, de legalább fiának jó sora lesz. Ha nem is olyan jó, az biztos, hogy jobb, mint itt bármikor is lehetne.
A hátsó ajtón kopogtak. Az asszony betette alvó fiát a kis kosárba, mellé egy borítékot, melyben a pénz lapult, amit gyermeke jövőjéért fizetett, s egy levél fiának, amit majd elolvas, ha elég nagy lesz ahhoz, hogy olvasni tudjon.
A férfi egyre idegesebben várakozott. Tudta, már csak pár órája van hajnalig, s világosban semmi esélye. Az őrségváltás is csak pár perc, amikor is át kell csempésznie a fiút a határon. Titkon remélte, hogy otthon eléggé kifárasztották a kicsit, s nem fog felébredni az úton. Egyetlen hang, vagy sírás lebuktatná őket, s egyikük sem élné túl. Megkapta a kosarat, az anya megcsókolta fiát még utoljára, búcsúzóul, s elindultak, otthagyva a zokogó, megtört, halálra váró, de mégis boldog nőt. Boldog volt, mert tudta, innen már sikerrel járnak.
A fák árnyai közé rejtőzve várakozott. Csupán tíz méter választotta el a kicsit a szabadságtól. Az őrök elmentek, a váltás még nem érkezett meg. Itt az idő. Odafutott a falhoz. A csapóajtót felemelve lenyúlt, felkapta a kosarat, s lélekszakadva rohant vissza az erdőbe, immár a gyermekkel.
Már világosodott, mire beért a városba. Első gondolata az volt, hogy mekkora szerencse, hogy útközben sehol nem állt meg se inni, se enni, de még pihenni sem, hiszen így megúszta a reggeli csúcsforgalmat. Fél hat volt, még pont volt ideje, hogy gyorsan bekapjon valamit. A találkozót reggel hétre beszélték meg, a város központjában, egy csendes kis kávézóban. Ismerte a tulajdonost, tudta, hogy egy potom összegért tartja a száját. Nem gondolta magát bűnözőnek, helyesebben magukat. Nem rabolták a gyereket, hanem kapták, mi több, megmentették. Igaz, hogy tettük a törvény értelmében illegálisnak minősült, de egy kisgyermek megmentése a diktatúra kegyetlenségétől, sokkalta jobb érzést okoz egy ember lelkének, mint amekkora bűntudatot tettének illegalitása kelt.
Mire ezt ismételten végiggondolta oda is ért a kávézóhoz. Ügyfelei még nem érkeztek meg. A kicsi egész úton idefelé és még most is édesdeden aludt. Talán az anyjáról álmodott. Az anyjáról, aki mostanra annak az elnyomó rendszernek az áldozatává vált, ami elől ezt a csöpp kis embert elmenekítette. Róla, akit soha többé nem fog látni, akit holnapra már el is felejt. Talán másról. De lehet, hogy nem is álmodott semmit. A férfi az unalmas várakozásban egyre jobban megnézte magának a kicsit. Nagyon szép baba volt, leszámítva méretéhez képest nagy, és elálló füleit. A férfi büszke volt magára, jó munkát végzett. A legszebb csecsemőt kérték, ő pedig azt hozta. Szinte olyan volt, mint egy angyal. Egy apró, talán még öntudattal sem rendelkező angyal. Gondolatai közül a vendégek érkezését jelző csengettyű csilingelése ragadta ki. A férfi odafordította a fejét, de csalódnia kellett. Csak a tulajdonos fia jött, hogy iskola előtt még segítsen apjának.
Már lassan egy órája várakozott, mikor megcsörrent a mobilja. Az ügyfelei hívták, hogy közöljék, hogy sajnálatos módón sürgősen el kellett utazniuk, és csak három nap múlva tudják nyélbe ütni az üzletet.
- Hát mit csináljunk?- nézett a kisbabára. Nem mintha tőle várt volna választ, sőt nem is őt, hanem saját magát kérdezte.
A gyermek abban a pillanatban ébredt fel, kezdte nyitogatni az alvástól kicsit még homályos, hatalmas fekete szemeit. A férfi készült arra, hogy a gyermek ordítani kezd, már vette volna a kosarat, hogy ringatni kezdje. Majd tízéves „karrierjével” a háta mögött is csak annyira értett a csecsemőkhöz, hogy tudta, a folyamatos és monoton mozgás megnyugtatja őket. Na meg azt, hogy ha ez sem segít, akkor etetés vagy peluscsere szükséges. De a várt hisztéria elmaradt. A kicsi csak nézett óriási fekete szemeivel, és halkan gügyögött. Mozgolódni kezdett, megtalálta a borítékot, melyben már csak a levél volt. Az a levél, ami valószínűleg soha nem fog eljutni a kisfiúhoz. Megsajnálta a gyermeket.
Sajnálta, hogy nem fogja tudni, hogy édesanyja mekkora áldozatot hozott érte, hogy életét áldozta azért, hogy ő most itt legyen. Sőt a saját nevét sem fogja tudni. Bár ezt sosem lehetett előre tudni. Voltak, akik a keresztnevet megtartották, ha megtetszett nekik. De ez elég ritkán fordult elő. Mindenesetre ügyfelei csak három nap múlva érkeznek, addig nem maradhat a kávézóban. No meg a gyerekkel is kéne kezdeni valamit.
Egyik ismerősénél talán elszállásolhatja. Nem inkább mégsem. Túl hosszadalmas lenne elmagyarázni neki a helyzetet. A terv tehát a következő: elmenni egy áruházba és bevásárolni mindent, amire egy kéthónapos csecsemőnek szüksége lehet három napig.
- Na, gyere, indulunk- mondta, ismételten sokkal inkább magának, mintsem a gyermeknek.
Úton az áruház felé végig azon gondolkodott, miért is teszi, amit tesz. Bármikor köthetne mással is üzletet. Nagyon sok pár van a várólistán. Lehetséges, hogy még többet is fizetnének. Mégis inkább úgy döntött, megvárja a három napot.
- Otthon, édes otthon! Persze nem a tiéd, hanem az enyém. Neked nincs otthonod. De ha jó leszel, talán három napon belül neked is lesz. És családod is- ezeket a szavak már a kicsihez intézte.
Nem igazán tudta, hogyan kell bánni egy kisbabával. Ötlete nem volt, hova tegye, hogyan cseréljen pelenkát. Kezdte azt érezni, hogy mégsem volt túl jó ötlet magánál tartani…kit is? Igaz, a nevét sem tudta. Talán jobb is. Így még a legminimálisabb esély sincs arra, hogy netalántán elkezdjen kötődni hozzá. De miért is kötődne? Egyáltalán miért gondolkodik ilyeneken?
Hosszas gondolkodás után arra jutott, az lesz a legjobb, ha felhívja húgát, hátha a városban van. Csak négy utcával lakott arrébb, de általában sohasem volt otthon. Fotós lévén rengeteget utazott. De hát, próba szerencse. Itt most az utóbbi nyert. Volt tíz perce, amíg a nő odaér, hogy kitalálja, mit is mondjon, ki ez a kisbaba. Mégsem mondhatta azt, hogy: „Északról csempésztem, hogy aztán három nap múlva eladjam egy jómódú házaspárnak, akik talán nem is fogják szeretni.” De mi legyen? Mit mondjon? Megszólalt a csengő.
- Szia -mondta s, arrébb állt, hogy az ajtóban várakozó nőt a lakásba engedje.
- Szia. Rég beszéltünk. Miben kell a segítségem? –kérdezte majd hirtelen megállt. Teljesen megdermedt, amikor meglátta a babahordozót.- Mégis mit keres nálad egy kisgyermek? Elraboltad? Netán valamelyik múltbéli szeretőd hagyta a küszöbödön? Vagy hirtelen gondoltál egyet, hogy eljött az idő az apaságra és örökbe fogadtad? Könyörgöm, mondd, hogy nem te akarod szegényt felnevelni –mondta szinte már teljesen kétségbeesve.
- Nyugodj meg –mondta a férfi.- Egy barátomé a gyerek. Üzleti úton van, és nincs pénze nevelőnőre, a kicsit meg nem viheti magával, úgyhogy megkért, hogy vigyázzak rá pár napig és én igent mondtam.
- És miért te? Miért nem vigyáz rá az anyja?
- Mert meghalt –hirtelen nem jutott jobb a férfi eszébe.
- Oh, szegény kicsi –mondta elérzékenyülve nő. A féri, talán a kelleténél kicsit hangosabban, fújta ki a levegőt. Örült, hogy sikerült kimagyaráznia a helyzetet. De egyvalamit elfelejtett.
- És mi a neve? –kérdezte a nő, a kosárhoz hajolva, hogy karjába vegye a gyermeket. A férfiben egy pillanatra az ütő is megállt.
Szerencséjére a kicsi abban a pillanatban ordítani kezdett. A férfi meg is lepődött, hogy mégis hogyan jöhet ki ekkora hang egy ilyen pici ember torkán.
- Valakinek ki kell cserélni a pelusát –gügyögött a nő, és már el is indult a kicsivel, meg egy csomag pelenkával a fürdőszoba felé.
A férfi lázasan gondolkodott, milyen nevet mondjon, mi a fiúcska neve. Ez mindössze fél percig tartott, utána azon kezdett el gondolkodni, hogy miért gondolkozik ezen annyit. Egyáltalán miért érdekli, hogy a húga az elkövetkező három napban hogyan fog szólítani egy mindkettőjük számára idegen csecsemőt? De a nő már vissza is tért. Rögtön át is ment a konyhába, hogy elkészítse a tápszert.
- Gondolom nincs kiságy, vagy akármi más, amibe lefektethetném –mondta megint. A férfi egyetértően megrázta a fejét, de nem szólt semmit. Még mindig azon járt az agya, hogyan nevezze a fiút.- Akkor, ha megkérhetlek, összeszednél jó sok párnát? Addig én befejezem az etetést.
A férfi engedelmesen felkelt a kanapéról, ahol eddig üldögélt, és neki indult, hogy a lakásban fellelhető összes párnát összeszedje. Tíz perc múlva a kanapé alig látszott ki az oda gyűjtött párnák közül.
- Nagyon jó, ez pont elég lesz –mondta a nő mosolyogva. A férfit most már sokkal inkább az érdekelte, hogy mégis mihez kellhet az a halom párna. De nem kérdezte meg. Az volt a véleménye, hogy hamarosan úgyis megtudja. Nem is tévedett.- Megfognád egy kicsit? Csak amíg megcsinálom neki az ágyat –nyújtotta felé a nő a gyermeket.
- Öhm, persze –mondta a férfi. Kissé zavarban volt, mert fogalma sem volt róla, hogyan kéne tartani egy kisbabát. Bár, végülis kiderült, hogy nem nagy ördöngösség.
Nézte, ahogy a nő kettesével, hármasával viszi be a párnákat az ő saját hálószobájába. Na, álljon meg a menet! Ő valahogy úgy gondolta, hogy a gyerek alszik a nappaliban, nem pedig ő, elvégre ő van otthon és a gyerek a vendég! Követte a nőt a hálószobába.
- Már ne is haragudj, de nem véletlenül tettem a kanapéra azokat a párnákat –mondta enyhe éllel a hangjában.- Nehéz napom volt és az elkövetkező néhány sem lesz egyszerűbb, ezért, ha van rá mód szeretném kipihenni magamat, ami mindketten tudjuk, hogy a saját ágyamban sokkal jobban megy, mint a nappaliban a kanapén nyomorogva.
A nő erre felkacagott.
- Ne aggódj, nem kell a kanapén aludnod –mondta még mindig mosolyogva.
- De hát akkor miért nem a nappaliba csinálod a gyerek helyét? –kérdezte a férfi. Most már tényleg nem értette, hogy mi történik körülötte.
- Nem gondolod, hogy hagyom, hogy egyedül hagyj egy alig pár hónapos kisbabát a lakás másik felében! Egyébként is, ha olyan távol van tőled, hogyan hallod meg, ha éjjel felkel és elkezd sírni? Honnan fogod tudni, ha szüksége lesz valamire? Vagy tán hagynád éhen, szomjan halni, a koszos pelenkájában? –mondta a nő, olyan hangsúllyal, mintha a kisfiát szidná meg, amiért nem vitte el a kutyáját sétálni.
A férfi ereiben meghűlt a vér.
- Micsoda? Te… nem hagyhatsz egyedül egy babával! Én nem tudok vigyázni rá! Nem tudok gondoskodni róla! Fogalmam sincs, mit kell csinálni egy ekkora gyerekkel! –teljesen kétségbe esett. Eddig bele sem gondolt abba, hogy testvére esetleg itt hagyja őket.
- Egy szóval sem mondtam, hogy itt maradok. Figyelj, engem is várnak otthon –mondta a nő, bár tudta, hogy ez mit sem számít.
- Akkor sem hagyhatsz itt vele! Illetve őt velem! Mondom, hogy nem tudok róla gondoskodni!
- De hát ez csak egy kisbaba! Egyáltalán nem bonyolult! Egyébként is! Hónapok óta felénk se nézel, aztán meg rám telefonálsz, hogy azonnal jöjjek és segítsek! Ezek után ne mondd meg nekem, hogy mennyit maradjak itt! Amúgy is, csak azért nem mentem még haza, mert tudom nagyon jól, hogy képtelen vagy ellátni egy csecsemőt! –ezt már azért kicsit a nő is túlzásnak érezte. Sóhajtott egyet, majd sokkal nyugodtabban folytatta.- Holnap reggel eljövök. Meg délután is. És bármikor hívhatsz. Most is itt leszek estig. Addig megmutatok mindent, amit feltétlenül tudnod kell. És bármikor fel is hívhatsz –ez a férfit némiképp megnyugtatta. Elhatározta, ezt a három napot bőségesen felszámolja majd a vevőknek.- Na, de most –folytatta a nő,- fektessük le a kicsit, hadd pihenjen. Addig elmondok mindent, sőt akár fel is írom. Aztán, ha felébredt, megtanítalak rá, hogyan kell tisztába tenni, megetetni és megbüfiztetni.
A férfi aprót bólintott. Hang még egyelőre nem jött ki a torkán. A nő körberakta a hatalmas franciaágy egyik felét a párnákkal, beleterített egy tiszta lepedőt, majd átvette a kicsit.
- Most figyelj, nézd, hogy csinálom –azzal elkezdte ringatni a picit, közben halkan dúdolt egy, a férfi számára ismeretlen dalocskát.
- Én erre képtelen vagyok –suttogta a férfi lemondóan.
- Már miért lennél?
- Nekem egyáltalán nincs jó hangom –suttogott tovább.
- Nem is kell profi énekesnek lenni egy kisbaba elaltatásához –dudorászta a nő.
- Akkor sem fog menni és kész –mondta a férfi és kiment. Maga se értette, hogy miért húzta fel magát ezen ennyire.
Inkább csinált teát magának, meg a húgának is. Leült a kanapéra és azon kezdett el gondolkozni, hogy mennyivel könnyebb lesz az élete, ha végre megszabadul a babától. Még egy napja sem volt az ő gondjaira „bízva” és máris százszor fáradtabbnak érezte magát, mint ha nem aludt volna az egymást követő három éjszaka óta. Az is eszébe jutott, hogy hosszabb szabadságra megy. Ezért a gyerekért annyit kap majd, amiből hónapokig kifogástalanul, minden nélkülözéstől mentesen elélhet.
- Nekem is csináltál? –hallotta meg a nő hangját maga mögött. Ismét csak bólintással felelt. Nem szerette feleslegesen pazarolni a szavakat. A nő kiment a konyhába, majd kezében a bögrével tért vissza, s leült a kanapéra ő is.- Nagyon gyorsan elaludt. Ha most egy darabig nem is ébred fel, akkor nagy szerencséd van, mert az azt jelenti, hogy jó alvó és nem kell majd sokszor felkelni hozzá éjszakánként. Persze lehet, hogy az új hely szokatlansága miatt így is sokszor fel fog ébreszteni, de ami biztos, hogy ha fel is kel, gyorsan vissza tudod majd altatni. Nagyon aranyos baba. Mit is mondtál, kinek a gyereke? –a férfit áramütésként érte a kérdés, a teáját is majdnem magára borította.
- Izé… egy volt egyetemi csoporttársamé. Jöttem neki eggyel, úgyhogy muszáj volt elvállalnom.
- Értem. És hogy is hívják a kicsit? –a férfinak hirtelen beugrott egy volt megrendelő neve.
- Seungjun. Így hívják –válaszolt, azt kémlelve, hogy vajon húga elhiszi-e.
- Hm. Nem valami szép név. Bár bevallom engem valahogy mindig is jobban vonzottak az n-nel vagy h-val kezdődő nevek. De ez nem az én dolgom. Úgyis mindig csak Kisembernek hívom. Már persze, ha nem baj.
- Nem, elvégre nem is az én gyerekem –mondta a férfi, de gondolatai már máshol jártak. Végülis, a Jageun talán még jobb név is, mint a Seungjun. Persze megint felmerült benne a kérdés, hogy miért is gondolkodik ilyesmin.
Odakint már sötétedett.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy elinduljak –mondta a nő átadva a kicsit a férfinak. –Nyugodj meg, minden rendben lesz – nevetett fel a nő a férfi megrémült arcát látva.
- Hát, úgy tűnik, ketten maradtunk –mondta a férfi, miután a nő mögött becsukta az ajtót.- Mit csináljunk? –kérdezte a gyermeket, ezúttal úgy, mintha tényleg tőle várná a választ.
A gyermek azonban csak bámult azokkal a hatalmas, furcsán csillogó fekete szemeivel, amitől a férfinek fura érzése támadt. Mintha a gyermek a szemével kérte volna valamire. De, hogy mire, azt a férfi sehogy sem tudta kivenni a tekintetéből. Álljunk csak meg! Mi ez? Még, hogy egy alig kéthónapos csecsemő üzengetni próbál a tekintetével… Kész röhej! Biztos csak a kimerítő nap miatti fáradtságtól gondol efféle marhaságokat.
- Ideje lefeküdni –indult el a kicsivel a szoba felé.
Befektette a párnák közé és betakargatta. Egy ideig azon gondolkozott, hogy elmerjen-e menni, zuhanyozni. A húga ugyanis a lelkére kötötte, hogy soha, de soha ne hagyja egyedül a kicsit. Végül arra jutott, hogy talán öt perc alatt nem tesz kárt magában, vagy bármi másban.
Mire visszaért, a kicsi már aludt. A férfi is lefeküdt. Sokáig azonban nem mert elaludni. Életében először volt ilyen körülmények között egyedül egy csecsemővel. Félt, hogy a kimerültség miatt túl mélyen aludna, és nem ébredne fel a gyereksírásra. Végül a fáradtság győzött.
Reggel különös zajra ébredt. Az egész éjszakát végigaludta, egyszer sem ébredt fel. Nem tudta, hogy ez azért van-e, mert a kicsi is aludt, vagy csak egyszerűen nem ébredt fel, mikor a gyermeknek szüksége lett volna rá. Azonban most sem a sírás volt az, ami felriasztotta. Sőt, a kicsi nem sírt. A férfi meg is rémült, hogy esetleg történt vele valami, de mikor ránézett, látta, hogy ott rúgkapál a párnák között és nincs semmi baja. Vagy legalábbis olyan, ami látszódna. Viszont a különös ébresztő zaja még mindig nem hallgatott el.
Valaki olyan erővel kopogott az ajtón, hogy félő volt, betöri.
- Megyek már! –ordított a férfi, miközben elindult ajtót nyitni. Még sosem látta olyan idegesnek a húgát, mint most, ahogy ott állt az ajtóban, és szinte sokkos állapotban verte a nyílászárót.
- Az Istenre, azt hittem, hogy valami baj történt! Miért nem tudod kinyitni azt a rohadt ajtót?
- Nyugodj meg, csak aludtam –ásított a férfi.
- Micsoda? –hüledezett a nő.- Még csak meg sem etetted? –s már rohant is a szobába a kicsiért.
A férfi mikor pár kávéval később kezdett magához térni, bocsánatot kért a reggeli idegterhelő percekért, majd, hogy megbékítse testvérét, elhatározza, megmutatja, mennyire összeszokott már a fiúval. Valahogy minden sokkal egyszerűbben ment, mint az előző napon.
Délután meg is mondta húgának, ha akar, mehet, most már elboldogul egyedül is. A nő el is ment, de előtte vagy százszor megígértette, hogy bármi gond van, bátyja azonnal telefonál.
De nem volt semmi probléma. Egyedül egy aprócska dolog, hogy a kicsi sehogy nem akart este elaludni. A férfi ígéretéhez híven azonnal telefonált is. Rögtön megkapta a megoldást; meséljen valamit, attól majd elalszik a kicsi. Az éneklés ugyanis még most sem jöhetett szóba, mint opció. A férfi mesélt a munkájáról, hogy hány gyermeket hoztak már át és, hogy még mennyit fognak, meg, hogy erre mindig lesz igény, de rövidesen abba hagyta, mert nagyon bizarrnak érezte a dolgot, és inkább mesélt minden mást, ami épp az eszébe jutott.
A harmadik nap már szinte a mindennapok átlagosságával telt. A nő is csak egyszer jött, akkor sem maradt sokáig. Este azonban történt valami.
- Na, hogy érzed magad Kisember? –ült a férfi a kanapén a kisbabát ringatva.- Milyen érzés, hogy ez az utolsó estéd itt? –erről eszébe jutott valami.- Ez az utolsó estéd, amíg még önmagad vagy –mondta enyhe keserűséggel a hangjában.- Holnap reggel eljönnek érted azok az emberek, akikről életed végéig azt fogod hinni, hogy az édes szüleid, holott még azt sem fogod igazából tudni, hogy mi is volt a neved, hogy valójában ki is vagy.
Eszébe jutott a levél. Gondolta, miért ne? Ügyfeleinek úgyis első dolga lenne megsemmisíteni. Akkor miért ne olvashatná fel a kicsinek, még most, amíg még megvan. Úgysem fog rá emlékezni. Odament a kosárhoz, kivette a levelet, majd visszaült a kanapéra. Kibontotta és elkezdte fennhangon olvasni, néha-néha a kicsire pillantva.
„Kedves Kisfiam!
Mikor ezt a levelet olvasod talán már 7-8 éves is elmúltál, de az is lehet, hogy már felnőtt vagy. De ez most nem is számít. Az első és legfontosabb, amit tudnod kell, hogy bár nem azok az igazi szüleid, akikről eddig azt hitted, mégis megkérlek, ne tekints rájuk másképp, hisz ők nevelnek már kéthónapos korod óta. Én sajnos nem tudtam ezt a fontos szerepet betölteni az életedben, mert túl hamar el kellett válnunk. Kérlek, soha ne próbálj felkeresni, hiszen a levél keltezésétől számított tizenkét órán belül már kivégeznek, és nem leszek az élők sorában. De tudnod kell, hogy édesapád és én mindig figyelünk és támogatunk majd. A szívedben mindig ott leszünk, legalábbis remélem. Amit még tudnod kell, hogy volt két bátyád. Az idősebb, Jeongho meghalt, kevéssel azután, hogy elvitték, a másik bátyád Jiyong pedig talán még mindig ennek a szörnyű államnak a fogságában van. Őszintén megvallom neked, jobban örülnék, ha halott lenne. El sem tudod képzelni mit élnek át itt az emberek nap, mint nap. De jobb is így. A legnagyobb boldogságom, hogy téged el tudtalak menekíteni innen. Kérlek, nagyon-nagyon szépen kérlek, soha, de soha ne próbálj meg eljutni ide, a bátyád miatt se, ő sem akarná, hogy ide gyere.
Majd találkozunk ott fent, amikor a te időd is lejár, hosszú évtizedek múlva, és akkor majd mindent elmesélsz. Egyvalamire kérlek még, Kisfiam. Élj olyan életet, amilyet te akarsz, ne hagyd, hogy bárki beszabályozzon, érd el az álmaidat, mert TE képes vagy rá!
Mindennél jobban szeretlek, szerettelek és halálom után is foglak: Édesanyád”
Mire a végére ért, könnybe lábadtak a férfi szemei. Erről az oldalról még soha nem gondolt bele munkájába. Megint elfogta a szokásos jó érzés, hogy ő valójában egy megmentő, de ezt most hirtelen önámításnak, képmutatásnak érezte. Hiszen mit csinálnak? Szegény anyáknak azt mondják, egy jobb helyre viszik a gyereket, miközben a legtöbb olyan családba kerül, ahol nem is emberként, tekintenek rájuk, hanem, mint valami épen aktuális hobbiállatra, amikor meg ráunnak, beíratják őket valami neves és drága bentlakásos iskolába, mondván, ott nagyon jó kezekben lesznek. És persze a leginkább elborzasztó az egészben, az anyák búcsúlevele. Soha nem jut el egy gyermekhez sem.
A férfi elhatározta, most másképp lesz. Nem is fogja odaadni a levelet. Az előző gyermek levelét is széttépték a szeme láttára, négy évvel ezelőtt. Most is azért „rendeltek” újabb gyermeket, mert az előzőt kezelhetetlensége és mentális állapota miatt intézetbe adták, s az anyagi támogatáson kívül nem kívántak törődni vele.
Nézte az ölében édesdeden alvó kisfiút. Érezte, nem helyes, amire készül, mégis, már nem változtathatta meg. Viszont azt megpróbálja kiharcolni, hogy a kicsi legalább a keresztnevét megtarthassa.
Óvatosan lefektette a picit, vigyázva, nehogy felébressze. Nehéz napja lesz holnap. Ki kell pihennie magát. És neki sem ártana. Lehunyta hát a szemét, és hosszú idők óta először, a férfi újra álmodott.
Reggel sikerült ismét elaludnia, úgyhogy kapkodva összekészült, a gyermeket is összekészítette és ment is egyenesen a kávézóba. Ügyfelei, már ott várták, és arcukról lerítt, hogy nincsenek hozzászokva a várakozáshoz, ahogy az olcsó kávéhoz sem. Egyszóval, nem volt jó kedvük.
- Na, csakhogy ideért –kezdte a nő.- Térjünk is egyből a tárgyra. Hol a fiú?
- A férfi kivette a kosárból a picit, majd átnyújtotta a nőnek. A nő egy aprót bólintott, mire férje elkezdte leszámolni a bankjegyeket.
Szinte csak formalitásból a nő megkérdezte, mennyi idős, holott jól tudta, hogy minden csempészgyerek két hónapos, vagy alig múlt annyi. A férfi megkapta a pénzt, leszámolta, minden rendben volt, még a háromnapos késést is bőven kifizették. Ekkor eszébe jutott előző este a fiúnak tett néma ígérete.
- Uram, Asszonyom, egy pillanatra még –kezdte. A pár megállt, visszafordult, várták, mit akarhat még a férfi.- A gyermek nevével kapcsolatban…
- Ne fáradjon –nevetett lesajnálóan a nő.- Mi már tudjuk, hogyan fogjuk hívni. Nem szennyezzük be a család nevét egy jöttment északi senki ízlésének megfelelő alantas névvel.
- De kérem –próbálkozott még egyszer a férfi- megígértem… -itt rövid szünetet tartott, nem tudta mit mondjon.
- Nos, rendben –mondta a nő.- Hajlandó vagyok meghallgatni, de nem ígérhetem, hogy megtartjuk -ez is több, mint a semmi gondolta a férfi.- Nos akkor, hadd halljam, mi a neve?
A férfi nyelt egyet, majd válaszolt.
- Yoongi. Yoonginak hívják.
Immár harmadik gyermekét készült elveszíteni örökre. Ez volt az utolsó éjszaka. Az utolsó percek, amikor még láthatja, érezheti, karjában tarthatja őt. A kisded éjfél után fél órával töltötte be a második hónapját annak, hogy a világra született. Reggel már kopogni fognak érte és elviszik, hogy a haza és az uralkodó feltétel nélküli szeretetére neveljék. Két idősebb gyermekét is így vitték el évekkel ezelőtt, azóta egy szót sem hallott felőlük. De őt nem akarta odaadni. Neki nem akarta azt a sanyarú sorsot, ami itt várna rá.
Már mindent összekészített terve végrehajtásához. A tervhez, amiért ő az életével fizet majd, de legalább fiának jó sora lesz. Ha nem is olyan jó, az biztos, hogy jobb, mint itt bármikor is lehetne.
A hátsó ajtón kopogtak. Az asszony betette alvó fiát a kis kosárba, mellé egy borítékot, melyben a pénz lapult, amit gyermeke jövőjéért fizetett, s egy levél fiának, amit majd elolvas, ha elég nagy lesz ahhoz, hogy olvasni tudjon.
A férfi egyre idegesebben várakozott. Tudta, már csak pár órája van hajnalig, s világosban semmi esélye. Az őrségváltás is csak pár perc, amikor is át kell csempésznie a fiút a határon. Titkon remélte, hogy otthon eléggé kifárasztották a kicsit, s nem fog felébredni az úton. Egyetlen hang, vagy sírás lebuktatná őket, s egyikük sem élné túl. Megkapta a kosarat, az anya megcsókolta fiát még utoljára, búcsúzóul, s elindultak, otthagyva a zokogó, megtört, halálra váró, de mégis boldog nőt. Boldog volt, mert tudta, innen már sikerrel járnak.
A fák árnyai közé rejtőzve várakozott. Csupán tíz méter választotta el a kicsit a szabadságtól. Az őrök elmentek, a váltás még nem érkezett meg. Itt az idő. Odafutott a falhoz. A csapóajtót felemelve lenyúlt, felkapta a kosarat, s lélekszakadva rohant vissza az erdőbe, immár a gyermekkel.
Már világosodott, mire beért a városba. Első gondolata az volt, hogy mekkora szerencse, hogy útközben sehol nem állt meg se inni, se enni, de még pihenni sem, hiszen így megúszta a reggeli csúcsforgalmat. Fél hat volt, még pont volt ideje, hogy gyorsan bekapjon valamit. A találkozót reggel hétre beszélték meg, a város központjában, egy csendes kis kávézóban. Ismerte a tulajdonost, tudta, hogy egy potom összegért tartja a száját. Nem gondolta magát bűnözőnek, helyesebben magukat. Nem rabolták a gyereket, hanem kapták, mi több, megmentették. Igaz, hogy tettük a törvény értelmében illegálisnak minősült, de egy kisgyermek megmentése a diktatúra kegyetlenségétől, sokkalta jobb érzést okoz egy ember lelkének, mint amekkora bűntudatot tettének illegalitása kelt.
Mire ezt ismételten végiggondolta oda is ért a kávézóhoz. Ügyfelei még nem érkeztek meg. A kicsi egész úton idefelé és még most is édesdeden aludt. Talán az anyjáról álmodott. Az anyjáról, aki mostanra annak az elnyomó rendszernek az áldozatává vált, ami elől ezt a csöpp kis embert elmenekítette. Róla, akit soha többé nem fog látni, akit holnapra már el is felejt. Talán másról. De lehet, hogy nem is álmodott semmit. A férfi az unalmas várakozásban egyre jobban megnézte magának a kicsit. Nagyon szép baba volt, leszámítva méretéhez képest nagy, és elálló füleit. A férfi büszke volt magára, jó munkát végzett. A legszebb csecsemőt kérték, ő pedig azt hozta. Szinte olyan volt, mint egy angyal. Egy apró, talán még öntudattal sem rendelkező angyal. Gondolatai közül a vendégek érkezését jelző csengettyű csilingelése ragadta ki. A férfi odafordította a fejét, de csalódnia kellett. Csak a tulajdonos fia jött, hogy iskola előtt még segítsen apjának.
Már lassan egy órája várakozott, mikor megcsörrent a mobilja. Az ügyfelei hívták, hogy közöljék, hogy sajnálatos módón sürgősen el kellett utazniuk, és csak három nap múlva tudják nyélbe ütni az üzletet.
- Hát mit csináljunk?- nézett a kisbabára. Nem mintha tőle várt volna választ, sőt nem is őt, hanem saját magát kérdezte.
A gyermek abban a pillanatban ébredt fel, kezdte nyitogatni az alvástól kicsit még homályos, hatalmas fekete szemeit. A férfi készült arra, hogy a gyermek ordítani kezd, már vette volna a kosarat, hogy ringatni kezdje. Majd tízéves „karrierjével” a háta mögött is csak annyira értett a csecsemőkhöz, hogy tudta, a folyamatos és monoton mozgás megnyugtatja őket. Na meg azt, hogy ha ez sem segít, akkor etetés vagy peluscsere szükséges. De a várt hisztéria elmaradt. A kicsi csak nézett óriási fekete szemeivel, és halkan gügyögött. Mozgolódni kezdett, megtalálta a borítékot, melyben már csak a levél volt. Az a levél, ami valószínűleg soha nem fog eljutni a kisfiúhoz. Megsajnálta a gyermeket.
Sajnálta, hogy nem fogja tudni, hogy édesanyja mekkora áldozatot hozott érte, hogy életét áldozta azért, hogy ő most itt legyen. Sőt a saját nevét sem fogja tudni. Bár ezt sosem lehetett előre tudni. Voltak, akik a keresztnevet megtartották, ha megtetszett nekik. De ez elég ritkán fordult elő. Mindenesetre ügyfelei csak három nap múlva érkeznek, addig nem maradhat a kávézóban. No meg a gyerekkel is kéne kezdeni valamit.
Egyik ismerősénél talán elszállásolhatja. Nem inkább mégsem. Túl hosszadalmas lenne elmagyarázni neki a helyzetet. A terv tehát a következő: elmenni egy áruházba és bevásárolni mindent, amire egy kéthónapos csecsemőnek szüksége lehet három napig.
- Na, gyere, indulunk- mondta, ismételten sokkal inkább magának, mintsem a gyermeknek.
Úton az áruház felé végig azon gondolkodott, miért is teszi, amit tesz. Bármikor köthetne mással is üzletet. Nagyon sok pár van a várólistán. Lehetséges, hogy még többet is fizetnének. Mégis inkább úgy döntött, megvárja a három napot.
- Otthon, édes otthon! Persze nem a tiéd, hanem az enyém. Neked nincs otthonod. De ha jó leszel, talán három napon belül neked is lesz. És családod is- ezeket a szavak már a kicsihez intézte.
Nem igazán tudta, hogyan kell bánni egy kisbabával. Ötlete nem volt, hova tegye, hogyan cseréljen pelenkát. Kezdte azt érezni, hogy mégsem volt túl jó ötlet magánál tartani…kit is? Igaz, a nevét sem tudta. Talán jobb is. Így még a legminimálisabb esély sincs arra, hogy netalántán elkezdjen kötődni hozzá. De miért is kötődne? Egyáltalán miért gondolkodik ilyeneken?
Hosszas gondolkodás után arra jutott, az lesz a legjobb, ha felhívja húgát, hátha a városban van. Csak négy utcával lakott arrébb, de általában sohasem volt otthon. Fotós lévén rengeteget utazott. De hát, próba szerencse. Itt most az utóbbi nyert. Volt tíz perce, amíg a nő odaér, hogy kitalálja, mit is mondjon, ki ez a kisbaba. Mégsem mondhatta azt, hogy: „Északról csempésztem, hogy aztán három nap múlva eladjam egy jómódú házaspárnak, akik talán nem is fogják szeretni.” De mi legyen? Mit mondjon? Megszólalt a csengő.
- Szia -mondta s, arrébb állt, hogy az ajtóban várakozó nőt a lakásba engedje.
- Szia. Rég beszéltünk. Miben kell a segítségem? –kérdezte majd hirtelen megállt. Teljesen megdermedt, amikor meglátta a babahordozót.- Mégis mit keres nálad egy kisgyermek? Elraboltad? Netán valamelyik múltbéli szeretőd hagyta a küszöbödön? Vagy hirtelen gondoltál egyet, hogy eljött az idő az apaságra és örökbe fogadtad? Könyörgöm, mondd, hogy nem te akarod szegényt felnevelni –mondta szinte már teljesen kétségbeesve.
- Nyugodj meg –mondta a férfi.- Egy barátomé a gyerek. Üzleti úton van, és nincs pénze nevelőnőre, a kicsit meg nem viheti magával, úgyhogy megkért, hogy vigyázzak rá pár napig és én igent mondtam.
- És miért te? Miért nem vigyáz rá az anyja?
- Mert meghalt –hirtelen nem jutott jobb a férfi eszébe.
- Oh, szegény kicsi –mondta elérzékenyülve nő. A féri, talán a kelleténél kicsit hangosabban, fújta ki a levegőt. Örült, hogy sikerült kimagyaráznia a helyzetet. De egyvalamit elfelejtett.
- És mi a neve? –kérdezte a nő, a kosárhoz hajolva, hogy karjába vegye a gyermeket. A férfiben egy pillanatra az ütő is megállt.
Szerencséjére a kicsi abban a pillanatban ordítani kezdett. A férfi meg is lepődött, hogy mégis hogyan jöhet ki ekkora hang egy ilyen pici ember torkán.
- Valakinek ki kell cserélni a pelusát –gügyögött a nő, és már el is indult a kicsivel, meg egy csomag pelenkával a fürdőszoba felé.
A férfi lázasan gondolkodott, milyen nevet mondjon, mi a fiúcska neve. Ez mindössze fél percig tartott, utána azon kezdett el gondolkodni, hogy miért gondolkozik ezen annyit. Egyáltalán miért érdekli, hogy a húga az elkövetkező három napban hogyan fog szólítani egy mindkettőjük számára idegen csecsemőt? De a nő már vissza is tért. Rögtön át is ment a konyhába, hogy elkészítse a tápszert.
- Gondolom nincs kiságy, vagy akármi más, amibe lefektethetném –mondta megint. A férfi egyetértően megrázta a fejét, de nem szólt semmit. Még mindig azon járt az agya, hogyan nevezze a fiút.- Akkor, ha megkérhetlek, összeszednél jó sok párnát? Addig én befejezem az etetést.
A férfi engedelmesen felkelt a kanapéról, ahol eddig üldögélt, és neki indult, hogy a lakásban fellelhető összes párnát összeszedje. Tíz perc múlva a kanapé alig látszott ki az oda gyűjtött párnák közül.
- Nagyon jó, ez pont elég lesz –mondta a nő mosolyogva. A férfit most már sokkal inkább az érdekelte, hogy mégis mihez kellhet az a halom párna. De nem kérdezte meg. Az volt a véleménye, hogy hamarosan úgyis megtudja. Nem is tévedett.- Megfognád egy kicsit? Csak amíg megcsinálom neki az ágyat –nyújtotta felé a nő a gyermeket.
- Öhm, persze –mondta a férfi. Kissé zavarban volt, mert fogalma sem volt róla, hogyan kéne tartani egy kisbabát. Bár, végülis kiderült, hogy nem nagy ördöngösség.
Nézte, ahogy a nő kettesével, hármasával viszi be a párnákat az ő saját hálószobájába. Na, álljon meg a menet! Ő valahogy úgy gondolta, hogy a gyerek alszik a nappaliban, nem pedig ő, elvégre ő van otthon és a gyerek a vendég! Követte a nőt a hálószobába.
- Már ne is haragudj, de nem véletlenül tettem a kanapéra azokat a párnákat –mondta enyhe éllel a hangjában.- Nehéz napom volt és az elkövetkező néhány sem lesz egyszerűbb, ezért, ha van rá mód szeretném kipihenni magamat, ami mindketten tudjuk, hogy a saját ágyamban sokkal jobban megy, mint a nappaliban a kanapén nyomorogva.
A nő erre felkacagott.
- Ne aggódj, nem kell a kanapén aludnod –mondta még mindig mosolyogva.
- De hát akkor miért nem a nappaliba csinálod a gyerek helyét? –kérdezte a férfi. Most már tényleg nem értette, hogy mi történik körülötte.
- Nem gondolod, hogy hagyom, hogy egyedül hagyj egy alig pár hónapos kisbabát a lakás másik felében! Egyébként is, ha olyan távol van tőled, hogyan hallod meg, ha éjjel felkel és elkezd sírni? Honnan fogod tudni, ha szüksége lesz valamire? Vagy tán hagynád éhen, szomjan halni, a koszos pelenkájában? –mondta a nő, olyan hangsúllyal, mintha a kisfiát szidná meg, amiért nem vitte el a kutyáját sétálni.
A férfi ereiben meghűlt a vér.
- Micsoda? Te… nem hagyhatsz egyedül egy babával! Én nem tudok vigyázni rá! Nem tudok gondoskodni róla! Fogalmam sincs, mit kell csinálni egy ekkora gyerekkel! –teljesen kétségbe esett. Eddig bele sem gondolt abba, hogy testvére esetleg itt hagyja őket.
- Egy szóval sem mondtam, hogy itt maradok. Figyelj, engem is várnak otthon –mondta a nő, bár tudta, hogy ez mit sem számít.
- Akkor sem hagyhatsz itt vele! Illetve őt velem! Mondom, hogy nem tudok róla gondoskodni!
- De hát ez csak egy kisbaba! Egyáltalán nem bonyolult! Egyébként is! Hónapok óta felénk se nézel, aztán meg rám telefonálsz, hogy azonnal jöjjek és segítsek! Ezek után ne mondd meg nekem, hogy mennyit maradjak itt! Amúgy is, csak azért nem mentem még haza, mert tudom nagyon jól, hogy képtelen vagy ellátni egy csecsemőt! –ezt már azért kicsit a nő is túlzásnak érezte. Sóhajtott egyet, majd sokkal nyugodtabban folytatta.- Holnap reggel eljövök. Meg délután is. És bármikor hívhatsz. Most is itt leszek estig. Addig megmutatok mindent, amit feltétlenül tudnod kell. És bármikor fel is hívhatsz –ez a férfit némiképp megnyugtatta. Elhatározta, ezt a három napot bőségesen felszámolja majd a vevőknek.- Na, de most –folytatta a nő,- fektessük le a kicsit, hadd pihenjen. Addig elmondok mindent, sőt akár fel is írom. Aztán, ha felébredt, megtanítalak rá, hogyan kell tisztába tenni, megetetni és megbüfiztetni.
A férfi aprót bólintott. Hang még egyelőre nem jött ki a torkán. A nő körberakta a hatalmas franciaágy egyik felét a párnákkal, beleterített egy tiszta lepedőt, majd átvette a kicsit.
- Most figyelj, nézd, hogy csinálom –azzal elkezdte ringatni a picit, közben halkan dúdolt egy, a férfi számára ismeretlen dalocskát.
- Én erre képtelen vagyok –suttogta a férfi lemondóan.
- Már miért lennél?
- Nekem egyáltalán nincs jó hangom –suttogott tovább.
- Nem is kell profi énekesnek lenni egy kisbaba elaltatásához –dudorászta a nő.
- Akkor sem fog menni és kész –mondta a férfi és kiment. Maga se értette, hogy miért húzta fel magát ezen ennyire.
Inkább csinált teát magának, meg a húgának is. Leült a kanapéra és azon kezdett el gondolkozni, hogy mennyivel könnyebb lesz az élete, ha végre megszabadul a babától. Még egy napja sem volt az ő gondjaira „bízva” és máris százszor fáradtabbnak érezte magát, mint ha nem aludt volna az egymást követő három éjszaka óta. Az is eszébe jutott, hogy hosszabb szabadságra megy. Ezért a gyerekért annyit kap majd, amiből hónapokig kifogástalanul, minden nélkülözéstől mentesen elélhet.
- Nekem is csináltál? –hallotta meg a nő hangját maga mögött. Ismét csak bólintással felelt. Nem szerette feleslegesen pazarolni a szavakat. A nő kiment a konyhába, majd kezében a bögrével tért vissza, s leült a kanapéra ő is.- Nagyon gyorsan elaludt. Ha most egy darabig nem is ébred fel, akkor nagy szerencséd van, mert az azt jelenti, hogy jó alvó és nem kell majd sokszor felkelni hozzá éjszakánként. Persze lehet, hogy az új hely szokatlansága miatt így is sokszor fel fog ébreszteni, de ami biztos, hogy ha fel is kel, gyorsan vissza tudod majd altatni. Nagyon aranyos baba. Mit is mondtál, kinek a gyereke? –a férfit áramütésként érte a kérdés, a teáját is majdnem magára borította.
- Izé… egy volt egyetemi csoporttársamé. Jöttem neki eggyel, úgyhogy muszáj volt elvállalnom.
- Értem. És hogy is hívják a kicsit? –a férfinak hirtelen beugrott egy volt megrendelő neve.
- Seungjun. Így hívják –válaszolt, azt kémlelve, hogy vajon húga elhiszi-e.
- Hm. Nem valami szép név. Bár bevallom engem valahogy mindig is jobban vonzottak az n-nel vagy h-val kezdődő nevek. De ez nem az én dolgom. Úgyis mindig csak Kisembernek hívom. Már persze, ha nem baj.
- Nem, elvégre nem is az én gyerekem –mondta a férfi, de gondolatai már máshol jártak. Végülis, a Jageun talán még jobb név is, mint a Seungjun. Persze megint felmerült benne a kérdés, hogy miért is gondolkodik ilyesmin.
Odakint már sötétedett.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy elinduljak –mondta a nő átadva a kicsit a férfinak. –Nyugodj meg, minden rendben lesz – nevetett fel a nő a férfi megrémült arcát látva.
- Hát, úgy tűnik, ketten maradtunk –mondta a férfi, miután a nő mögött becsukta az ajtót.- Mit csináljunk? –kérdezte a gyermeket, ezúttal úgy, mintha tényleg tőle várná a választ.
A gyermek azonban csak bámult azokkal a hatalmas, furcsán csillogó fekete szemeivel, amitől a férfinek fura érzése támadt. Mintha a gyermek a szemével kérte volna valamire. De, hogy mire, azt a férfi sehogy sem tudta kivenni a tekintetéből. Álljunk csak meg! Mi ez? Még, hogy egy alig kéthónapos csecsemő üzengetni próbál a tekintetével… Kész röhej! Biztos csak a kimerítő nap miatti fáradtságtól gondol efféle marhaságokat.
- Ideje lefeküdni –indult el a kicsivel a szoba felé.
Befektette a párnák közé és betakargatta. Egy ideig azon gondolkozott, hogy elmerjen-e menni, zuhanyozni. A húga ugyanis a lelkére kötötte, hogy soha, de soha ne hagyja egyedül a kicsit. Végül arra jutott, hogy talán öt perc alatt nem tesz kárt magában, vagy bármi másban.
Mire visszaért, a kicsi már aludt. A férfi is lefeküdt. Sokáig azonban nem mert elaludni. Életében először volt ilyen körülmények között egyedül egy csecsemővel. Félt, hogy a kimerültség miatt túl mélyen aludna, és nem ébredne fel a gyereksírásra. Végül a fáradtság győzött.
Reggel különös zajra ébredt. Az egész éjszakát végigaludta, egyszer sem ébredt fel. Nem tudta, hogy ez azért van-e, mert a kicsi is aludt, vagy csak egyszerűen nem ébredt fel, mikor a gyermeknek szüksége lett volna rá. Azonban most sem a sírás volt az, ami felriasztotta. Sőt, a kicsi nem sírt. A férfi meg is rémült, hogy esetleg történt vele valami, de mikor ránézett, látta, hogy ott rúgkapál a párnák között és nincs semmi baja. Vagy legalábbis olyan, ami látszódna. Viszont a különös ébresztő zaja még mindig nem hallgatott el.
Valaki olyan erővel kopogott az ajtón, hogy félő volt, betöri.
- Megyek már! –ordított a férfi, miközben elindult ajtót nyitni. Még sosem látta olyan idegesnek a húgát, mint most, ahogy ott állt az ajtóban, és szinte sokkos állapotban verte a nyílászárót.
- Az Istenre, azt hittem, hogy valami baj történt! Miért nem tudod kinyitni azt a rohadt ajtót?
- Nyugodj meg, csak aludtam –ásított a férfi.
- Micsoda? –hüledezett a nő.- Még csak meg sem etetted? –s már rohant is a szobába a kicsiért.
A férfi mikor pár kávéval később kezdett magához térni, bocsánatot kért a reggeli idegterhelő percekért, majd, hogy megbékítse testvérét, elhatározza, megmutatja, mennyire összeszokott már a fiúval. Valahogy minden sokkal egyszerűbben ment, mint az előző napon.
Délután meg is mondta húgának, ha akar, mehet, most már elboldogul egyedül is. A nő el is ment, de előtte vagy százszor megígértette, hogy bármi gond van, bátyja azonnal telefonál.
De nem volt semmi probléma. Egyedül egy aprócska dolog, hogy a kicsi sehogy nem akart este elaludni. A férfi ígéretéhez híven azonnal telefonált is. Rögtön megkapta a megoldást; meséljen valamit, attól majd elalszik a kicsi. Az éneklés ugyanis még most sem jöhetett szóba, mint opció. A férfi mesélt a munkájáról, hogy hány gyermeket hoztak már át és, hogy még mennyit fognak, meg, hogy erre mindig lesz igény, de rövidesen abba hagyta, mert nagyon bizarrnak érezte a dolgot, és inkább mesélt minden mást, ami épp az eszébe jutott.
A harmadik nap már szinte a mindennapok átlagosságával telt. A nő is csak egyszer jött, akkor sem maradt sokáig. Este azonban történt valami.
- Na, hogy érzed magad Kisember? –ült a férfi a kanapén a kisbabát ringatva.- Milyen érzés, hogy ez az utolsó estéd itt? –erről eszébe jutott valami.- Ez az utolsó estéd, amíg még önmagad vagy –mondta enyhe keserűséggel a hangjában.- Holnap reggel eljönnek érted azok az emberek, akikről életed végéig azt fogod hinni, hogy az édes szüleid, holott még azt sem fogod igazából tudni, hogy mi is volt a neved, hogy valójában ki is vagy.
Eszébe jutott a levél. Gondolta, miért ne? Ügyfeleinek úgyis első dolga lenne megsemmisíteni. Akkor miért ne olvashatná fel a kicsinek, még most, amíg még megvan. Úgysem fog rá emlékezni. Odament a kosárhoz, kivette a levelet, majd visszaült a kanapéra. Kibontotta és elkezdte fennhangon olvasni, néha-néha a kicsire pillantva.
„Kedves Kisfiam!
Mikor ezt a levelet olvasod talán már 7-8 éves is elmúltál, de az is lehet, hogy már felnőtt vagy. De ez most nem is számít. Az első és legfontosabb, amit tudnod kell, hogy bár nem azok az igazi szüleid, akikről eddig azt hitted, mégis megkérlek, ne tekints rájuk másképp, hisz ők nevelnek már kéthónapos korod óta. Én sajnos nem tudtam ezt a fontos szerepet betölteni az életedben, mert túl hamar el kellett válnunk. Kérlek, soha ne próbálj felkeresni, hiszen a levél keltezésétől számított tizenkét órán belül már kivégeznek, és nem leszek az élők sorában. De tudnod kell, hogy édesapád és én mindig figyelünk és támogatunk majd. A szívedben mindig ott leszünk, legalábbis remélem. Amit még tudnod kell, hogy volt két bátyád. Az idősebb, Jeongho meghalt, kevéssel azután, hogy elvitték, a másik bátyád Jiyong pedig talán még mindig ennek a szörnyű államnak a fogságában van. Őszintén megvallom neked, jobban örülnék, ha halott lenne. El sem tudod képzelni mit élnek át itt az emberek nap, mint nap. De jobb is így. A legnagyobb boldogságom, hogy téged el tudtalak menekíteni innen. Kérlek, nagyon-nagyon szépen kérlek, soha, de soha ne próbálj meg eljutni ide, a bátyád miatt se, ő sem akarná, hogy ide gyere.
Majd találkozunk ott fent, amikor a te időd is lejár, hosszú évtizedek múlva, és akkor majd mindent elmesélsz. Egyvalamire kérlek még, Kisfiam. Élj olyan életet, amilyet te akarsz, ne hagyd, hogy bárki beszabályozzon, érd el az álmaidat, mert TE képes vagy rá!
Mindennél jobban szeretlek, szerettelek és halálom után is foglak: Édesanyád”
Mire a végére ért, könnybe lábadtak a férfi szemei. Erről az oldalról még soha nem gondolt bele munkájába. Megint elfogta a szokásos jó érzés, hogy ő valójában egy megmentő, de ezt most hirtelen önámításnak, képmutatásnak érezte. Hiszen mit csinálnak? Szegény anyáknak azt mondják, egy jobb helyre viszik a gyereket, miközben a legtöbb olyan családba kerül, ahol nem is emberként, tekintenek rájuk, hanem, mint valami épen aktuális hobbiállatra, amikor meg ráunnak, beíratják őket valami neves és drága bentlakásos iskolába, mondván, ott nagyon jó kezekben lesznek. És persze a leginkább elborzasztó az egészben, az anyák búcsúlevele. Soha nem jut el egy gyermekhez sem.
A férfi elhatározta, most másképp lesz. Nem is fogja odaadni a levelet. Az előző gyermek levelét is széttépték a szeme láttára, négy évvel ezelőtt. Most is azért „rendeltek” újabb gyermeket, mert az előzőt kezelhetetlensége és mentális állapota miatt intézetbe adták, s az anyagi támogatáson kívül nem kívántak törődni vele.
Nézte az ölében édesdeden alvó kisfiút. Érezte, nem helyes, amire készül, mégis, már nem változtathatta meg. Viszont azt megpróbálja kiharcolni, hogy a kicsi legalább a keresztnevét megtarthassa.
Óvatosan lefektette a picit, vigyázva, nehogy felébressze. Nehéz napja lesz holnap. Ki kell pihennie magát. És neki sem ártana. Lehunyta hát a szemét, és hosszú idők óta először, a férfi újra álmodott.
Reggel sikerült ismét elaludnia, úgyhogy kapkodva összekészült, a gyermeket is összekészítette és ment is egyenesen a kávézóba. Ügyfelei, már ott várták, és arcukról lerítt, hogy nincsenek hozzászokva a várakozáshoz, ahogy az olcsó kávéhoz sem. Egyszóval, nem volt jó kedvük.
- Na, csakhogy ideért –kezdte a nő.- Térjünk is egyből a tárgyra. Hol a fiú?
- A férfi kivette a kosárból a picit, majd átnyújtotta a nőnek. A nő egy aprót bólintott, mire férje elkezdte leszámolni a bankjegyeket.
Szinte csak formalitásból a nő megkérdezte, mennyi idős, holott jól tudta, hogy minden csempészgyerek két hónapos, vagy alig múlt annyi. A férfi megkapta a pénzt, leszámolta, minden rendben volt, még a háromnapos késést is bőven kifizették. Ekkor eszébe jutott előző este a fiúnak tett néma ígérete.
- Uram, Asszonyom, egy pillanatra még –kezdte. A pár megállt, visszafordult, várták, mit akarhat még a férfi.- A gyermek nevével kapcsolatban…
- Ne fáradjon –nevetett lesajnálóan a nő.- Mi már tudjuk, hogyan fogjuk hívni. Nem szennyezzük be a család nevét egy jöttment északi senki ízlésének megfelelő alantas névvel.
- De kérem –próbálkozott még egyszer a férfi- megígértem… -itt rövid szünetet tartott, nem tudta mit mondjon.
- Nos, rendben –mondta a nő.- Hajlandó vagyok meghallgatni, de nem ígérhetem, hogy megtartjuk -ez is több, mint a semmi gondolta a férfi.- Nos akkor, hadd halljam, mi a neve?
A férfi nyelt egyet, majd válaszolt.
- Yoongi. Yoonginak hívják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése