Hónapok teltek el, beköszöntött a tél. S
habár Namjoon legnagyobb örömére a fiú társalgási képessége sokat fejlődött, a
fizikai kontaktust egyre inkább elutasította. Egyedül szobatársa érintését
tűrte, ha bárki más próbálta megérinteni, azonnal elhúzódott és volt, hogy akár
órákig meg sem szólalt.
Seokjinnel azóta sem állt szóba, sőt, az elmúlt hetekben még csak rá sem nézett. És ha az idősebb véletlenül besétált a fiú látóterébe, akkor csak üveges tekintettel, szó szerint átnézett rajta.
Seokjint szinte teljesen felőrölte a bűntudat. A többiek előtt azonban úgy kellett tennie, mintha semmi baja nem lenne. Pokolian nehéz volt, de még mindig jobbnak tűnt rejtegetni az érzelmeit, mint bevallani a fiúknak, mitől is szenved ennyire.
Egyvalakinek mégis feltűnt, hogy legidősebb társuk rejteget valamit. S bár majd beleőrült a kíváncsiságba, nem mert rákérdezni a többiek előtt. „Majd, ha egyszer kettesben leszünk. Nem mintha sűrűn előfordulna” -gondolta keserűen.
- Srácok! Srááácoooook!! -robbant be Taehyung olyan hévvel, mintha üldözné valami.
- Mi történt? -fordultak felé ijedten a többiek.
- MINDJÁRT KARÁCSONY!! -ordított torkaszakadtából.
Egy pillanatnyi csend után izgatott hangok összevisszasága töltötte meg a szobát, ahogy a többi fiú is realizálta, hogy bizony nem akármilyen ünnep közeledik. Seongki azonban nem értette, mégis miért akkora öröm ez a többieknek. Ő, személy szerint utálta az összes ünnepet. Olyankor minden arról szólt, hogy vendégek jönnek és napokig kellett „normálisnak” tettetnie magát, vagy a szobájába zárkózva úgy tenni, mintha nem is létezne. Bár mindig a második lehetőséggel próbálkozott, soha nem sikerült teljesen felszívódnia, mindig akadt egy rokon aki „egészen véletlenül” rátalált.
- HÚZZUNK! HÚZZUNK! -ordította először Taehyung, majd Hoseok is csatlakozott hozzá.
- Srácok -próbálta csitítani őket Namjoon, kevés sikerrel.
- Hé! -ordította el magát Seokjin, amitől azonnal csend lett. Majd Namjoonra pillantva jelezte, hogy mondhatja.
- Szóval, ahogy eddig is, idén is fogunk húzni, ne aggódjatok. Csináljátok meg a cetliket és mehet is -adta ki a parancsot, mire Taetae úgy, ahogy volt, törökülésben, atlétákat megszégyenítő sebességgel mászott oda a rasztához, és, mint valami ereklyét, fejét lehajtva emelt az említett elé egy sapkát.
- Kérésed számomra parancs -tette még hozzá drámaian, majd felröhögött.
- Jól van, akkor kezdjük is el -vette át a sapkát.- Ki akarja kezdeni?
- ÉÉÉÉÉÉÉÉN! -még jóformán végig sem mondta a kérdést, Jimin, Taehyung és Hoseok már karjukat a magasba emelve üvöltöttek.
- Rendben, akkor majd szóljatok, ha eldöntöttétek -tette le maga mellé a sapkát.
Több se kellett a három jómadárnak, azon nyomban körbe álltak és összeszorított öklüket ütemre lóbálva próbálták meghozni a döntést. A kő-papír-olló egyöntetű skandálása után megálltak a kezek, majd kitört a röhögés. Két papír ellenében ugyanis Hoseok volt az egyetlen, aki követ mutatott, ezáltal kiesve a versenyből.
A másik kettő azonban a huszadik kör után sem jutott dűlőre. Hoseok nagyot nyújtózva felállt és elindult az ajtó felé.
- Hát te, mégis hová indultál? -kérdezte szinte abban a pillanatban Seokjin.
- Nem tudom -jött a válasz.- De már nagyon unom magam és ezek úgyse hagyják abba, amig valamelyikük meg nem nyeri és lássuk be, erre kisebb az esély, mint arra, hogy most becsapódik egy aszteroida a szobába es agyonnyom mindnyájunkat.
- Akkor is, ha már mindenki más is vár, neked is illő lenne -próbálkozott egy lemondó sóhaj kíséretében az idősebb.
Újabb negyedórányi szenvedés után már úgy tűnt, mindenki kezdi feladni már az életet is, kivéve persze azt a kettőt, akik még mindig rendületlen lendülettel rázták ökleiket és ordítottak, akárhányszor ugyanazt mutatták mindketten.
- Beszállhatok? -jelent meg egy ökölbe szorított kéz a másik kettő mellett.
Feszült csend uralkodott el a szobán.
- Szóval? -pillantott körbe a fiú.
- Persze -vigyorgott Taehyung.- Ismered a szabályokat? -a fiú bólintott.
- Akkor, KŐ! PAPÍR! OLLÓ! -ordította a két legfiatalabb teljesen egyszerre, majd ugyanolyan szinkronban rekedt mindkettőben a levegő, amikor rápillantottak a kezekre a körben.
- Ez…ez nem lehet! Lehetetlen! Biztos csaltál!! Valld be! -ragadta meg vállánál a fiút és kezdte el rázni.
- Taehyung azonnal ereszd el! -pattant fel Namjoon.
- Nincs gáz, megvagyok -mondta a fiú, bár üveges tekintete nem éppen erről árulkodott.- És, amúgy meg -emelte tekintetét szobatársára- azt hiszem, megnyertem a játékot -terült el egy széles vigyor a fiú arcán.
- De csak azért mert csalt! -duzzogott még mindig a legfiatalabb.
- Csaltál? -kérdezte Nam, mire a fiú egy fejrázással válaszolt.
- Tényleg nem -ismerte el Jimin is a fiú igazát.- Taetae csak szokás szerint nem tud veszíteni.
- Ezesetben azt javaslom, hogy üljünk körbe.
Miután mindannyian elhelyezkedtek, Namjoon pedig beállt a kör közepére, leguggolt és a fiú elé tartotta a sapkát.
- Húzz egyet, de úgy nézd meg, hogy senki más ne lássa, kinek a nevét húztad -mondta mosolyogva, majd egy kacsintás kíséretében szétnyitotta a sapkát, hogy a fiú bele tudjon nyúlni.
Seongki nem kotorászott sokáig, kivette azt a cetlit, ami először a kezébe akadt. Hátrébb húzódott, majd óvatosan, nehogy a többiek meglássák, széthajtogatta a kis papírt. „Jimin” olvasta. Csendben visszamászott társai közé és nézte, ahogy sorban mindenki kihúzott egy papírdarabot, amin valamelyik társuk neve rejtőzött. Taehyung természetesen kiharcolta, hogy ő legyen a második, őt követte Hoseok, majd Jin, végül pedig Jimin húzott. Namjoon pedig megkapta az egyetlen megmaradt nevet.
A kis csapat kezdett szétszéledni, hiszen mindenki teljesen felspannolva állt neki kitalálni, hogy mivel lephetné meg választottját. Egyetlen egy valaki maradt ott, a földön ülve, meredten bámulva maga elé.
- Hey -érintette meg finoman a vállát a raszta, mire a fiú összerezzent.- Minden rendben? -kérdezte kedvesen.
- Persze -mondta fiú, miközben feltápászkodott.- Csak elbambultam -adott magyarázatot előbbi viselkedésére, majd átnézve a fiatalabbon, lazán elsétált mellette, ki a szobából, majd eltűnt a folyosón.
Hazudott. Valójában semmi nem volt rendben. Megint teljesen elveszettnek érezte magát. Nem értette, mi a jó ebben az egész ajándékozósdiban. Megint valami olyan dologba rángatták bele, amihez semmi kedve nem volt. De még ha lett is volna, akkor se értette, a többiek mégis hogy gondolhatták, hogy akárkit is húz, tud majd neki ajándékot venni. Olyan ajándékot, aminek a másik örülne? Egyáltalán minek örülne Jimin? És egyáltalán miért ment bele ebbe az egészbe? És most, hogy nyakig benne van, mégis mi az istent kéne csinálnia? Muszáj lesz segítséget kérnie valakitől. Mert arra már magától is rájött, hogy egyedül képtelen lesz bármi értelmeset kitalálni.
Seokjinnel azóta sem állt szóba, sőt, az elmúlt hetekben még csak rá sem nézett. És ha az idősebb véletlenül besétált a fiú látóterébe, akkor csak üveges tekintettel, szó szerint átnézett rajta.
Seokjint szinte teljesen felőrölte a bűntudat. A többiek előtt azonban úgy kellett tennie, mintha semmi baja nem lenne. Pokolian nehéz volt, de még mindig jobbnak tűnt rejtegetni az érzelmeit, mint bevallani a fiúknak, mitől is szenved ennyire.
Egyvalakinek mégis feltűnt, hogy legidősebb társuk rejteget valamit. S bár majd beleőrült a kíváncsiságba, nem mert rákérdezni a többiek előtt. „Majd, ha egyszer kettesben leszünk. Nem mintha sűrűn előfordulna” -gondolta keserűen.
- Srácok! Srááácoooook!! -robbant be Taehyung olyan hévvel, mintha üldözné valami.
- Mi történt? -fordultak felé ijedten a többiek.
- MINDJÁRT KARÁCSONY!! -ordított torkaszakadtából.
Egy pillanatnyi csend után izgatott hangok összevisszasága töltötte meg a szobát, ahogy a többi fiú is realizálta, hogy bizony nem akármilyen ünnep közeledik. Seongki azonban nem értette, mégis miért akkora öröm ez a többieknek. Ő, személy szerint utálta az összes ünnepet. Olyankor minden arról szólt, hogy vendégek jönnek és napokig kellett „normálisnak” tettetnie magát, vagy a szobájába zárkózva úgy tenni, mintha nem is létezne. Bár mindig a második lehetőséggel próbálkozott, soha nem sikerült teljesen felszívódnia, mindig akadt egy rokon aki „egészen véletlenül” rátalált.
- HÚZZUNK! HÚZZUNK! -ordította először Taehyung, majd Hoseok is csatlakozott hozzá.
- Srácok -próbálta csitítani őket Namjoon, kevés sikerrel.
- Hé! -ordította el magát Seokjin, amitől azonnal csend lett. Majd Namjoonra pillantva jelezte, hogy mondhatja.
- Szóval, ahogy eddig is, idén is fogunk húzni, ne aggódjatok. Csináljátok meg a cetliket és mehet is -adta ki a parancsot, mire Taetae úgy, ahogy volt, törökülésben, atlétákat megszégyenítő sebességgel mászott oda a rasztához, és, mint valami ereklyét, fejét lehajtva emelt az említett elé egy sapkát.
- Kérésed számomra parancs -tette még hozzá drámaian, majd felröhögött.
- Jól van, akkor kezdjük is el -vette át a sapkát.- Ki akarja kezdeni?
- ÉÉÉÉÉÉÉÉN! -még jóformán végig sem mondta a kérdést, Jimin, Taehyung és Hoseok már karjukat a magasba emelve üvöltöttek.
- Rendben, akkor majd szóljatok, ha eldöntöttétek -tette le maga mellé a sapkát.
Több se kellett a három jómadárnak, azon nyomban körbe álltak és összeszorított öklüket ütemre lóbálva próbálták meghozni a döntést. A kő-papír-olló egyöntetű skandálása után megálltak a kezek, majd kitört a röhögés. Két papír ellenében ugyanis Hoseok volt az egyetlen, aki követ mutatott, ezáltal kiesve a versenyből.
A másik kettő azonban a huszadik kör után sem jutott dűlőre. Hoseok nagyot nyújtózva felállt és elindult az ajtó felé.
- Hát te, mégis hová indultál? -kérdezte szinte abban a pillanatban Seokjin.
- Nem tudom -jött a válasz.- De már nagyon unom magam és ezek úgyse hagyják abba, amig valamelyikük meg nem nyeri és lássuk be, erre kisebb az esély, mint arra, hogy most becsapódik egy aszteroida a szobába es agyonnyom mindnyájunkat.
- Akkor is, ha már mindenki más is vár, neked is illő lenne -próbálkozott egy lemondó sóhaj kíséretében az idősebb.
Újabb negyedórányi szenvedés után már úgy tűnt, mindenki kezdi feladni már az életet is, kivéve persze azt a kettőt, akik még mindig rendületlen lendülettel rázták ökleiket és ordítottak, akárhányszor ugyanazt mutatták mindketten.
- Beszállhatok? -jelent meg egy ökölbe szorított kéz a másik kettő mellett.
Feszült csend uralkodott el a szobán.
- Szóval? -pillantott körbe a fiú.
- Persze -vigyorgott Taehyung.- Ismered a szabályokat? -a fiú bólintott.
- Akkor, KŐ! PAPÍR! OLLÓ! -ordította a két legfiatalabb teljesen egyszerre, majd ugyanolyan szinkronban rekedt mindkettőben a levegő, amikor rápillantottak a kezekre a körben.
- Ez…ez nem lehet! Lehetetlen! Biztos csaltál!! Valld be! -ragadta meg vállánál a fiút és kezdte el rázni.
- Taehyung azonnal ereszd el! -pattant fel Namjoon.
- Nincs gáz, megvagyok -mondta a fiú, bár üveges tekintete nem éppen erről árulkodott.- És, amúgy meg -emelte tekintetét szobatársára- azt hiszem, megnyertem a játékot -terült el egy széles vigyor a fiú arcán.
- De csak azért mert csalt! -duzzogott még mindig a legfiatalabb.
- Csaltál? -kérdezte Nam, mire a fiú egy fejrázással válaszolt.
- Tényleg nem -ismerte el Jimin is a fiú igazát.- Taetae csak szokás szerint nem tud veszíteni.
- Ezesetben azt javaslom, hogy üljünk körbe.
Miután mindannyian elhelyezkedtek, Namjoon pedig beállt a kör közepére, leguggolt és a fiú elé tartotta a sapkát.
- Húzz egyet, de úgy nézd meg, hogy senki más ne lássa, kinek a nevét húztad -mondta mosolyogva, majd egy kacsintás kíséretében szétnyitotta a sapkát, hogy a fiú bele tudjon nyúlni.
Seongki nem kotorászott sokáig, kivette azt a cetlit, ami először a kezébe akadt. Hátrébb húzódott, majd óvatosan, nehogy a többiek meglássák, széthajtogatta a kis papírt. „Jimin” olvasta. Csendben visszamászott társai közé és nézte, ahogy sorban mindenki kihúzott egy papírdarabot, amin valamelyik társuk neve rejtőzött. Taehyung természetesen kiharcolta, hogy ő legyen a második, őt követte Hoseok, majd Jin, végül pedig Jimin húzott. Namjoon pedig megkapta az egyetlen megmaradt nevet.
A kis csapat kezdett szétszéledni, hiszen mindenki teljesen felspannolva állt neki kitalálni, hogy mivel lephetné meg választottját. Egyetlen egy valaki maradt ott, a földön ülve, meredten bámulva maga elé.
- Hey -érintette meg finoman a vállát a raszta, mire a fiú összerezzent.- Minden rendben? -kérdezte kedvesen.
- Persze -mondta fiú, miközben feltápászkodott.- Csak elbambultam -adott magyarázatot előbbi viselkedésére, majd átnézve a fiatalabbon, lazán elsétált mellette, ki a szobából, majd eltűnt a folyosón.
Hazudott. Valójában semmi nem volt rendben. Megint teljesen elveszettnek érezte magát. Nem értette, mi a jó ebben az egész ajándékozósdiban. Megint valami olyan dologba rángatták bele, amihez semmi kedve nem volt. De még ha lett is volna, akkor se értette, a többiek mégis hogy gondolhatták, hogy akárkit is húz, tud majd neki ajándékot venni. Olyan ajándékot, aminek a másik örülne? Egyáltalán minek örülne Jimin? És egyáltalán miért ment bele ebbe az egészbe? És most, hogy nyakig benne van, mégis mi az istent kéne csinálnia? Muszáj lesz segítséget kérnie valakitől. Mert arra már magától is rájött, hogy egyedül képtelen lesz bármi értelmeset kitalálni.
- Min
gondolkozol?
- Semmin -ült fel a fiú, majd idegesen túrt a hajába.
- Ha nem akarod, nem mondod el -mosolyodott el a másik.- De látom rajtad, hogy valami zavar. Szeretnéd, hogy segítsek ajándékot találni?
- Honnan…? -kerekedtek ki a fiú szemei.
- Nem volt nehéz kitalálni -nevetett fel Namjoon.- A szabály az, hogy nem mondhatod el senkinek, kit húztál, de annyiban tudok segíteni, hogy elmondok néhány dolgot mindenkiről, ha ez megfelel -pillantott a fiúra, aki egy apró bólintással jelezte beleegyezését.
- Nos, kivel kezdjük? -nem kapott választ.- Rendben akkor, kezdjük a legfiatalabbal. Taehyung nagyjából mindent imád, ami csak létezik a Földön, a srác maga, a megtestesült emberi jóság, mindig mindenkit fel tud dobni, bármennyire is legyen rossz kedved. Ugyanakkor, amivel a leginkább le lehet venni a lábáról, azok az állatok. Ha nekem kéne ajándékot választanom Taehyungnak, szerintem egy hatalmas plüssre esne a választásom, vagy legalábbis ez az, ami először eszembe jutott. Legyen Hoseok a következő. Hobi nagyjából ugyanolyan mentalitású, mint Tae, annyi különbséggel, hogy benne nincs meg az a mennyiségű gyermeki naivitás. A szenvedélye a tánc. Ha őt húztam volna, valami aranyos dolgot adnék neki, valamit, ami kézzel készült, vagy valamit, aminek köze van a tánchoz. Jiminnie szerintem bárminek örülne, vagy ha nem is, akkor sem bántana meg a véleményével és biztos, hogy megbecsülné. Amivel viszont esélytelen, hogy mellé lőhetsz vele kapcsolatban, az valami trendi ruha, vagy kiegészítő. És végül én. Nem tudom, minek örülnék legjobban, de ha esetleg én szerepeltem a kis papírodon, szerintem bármi jó lenne, ami maradandó és el tudom tenni emlékbe. Remélem tudtam segíteni.
A fiú a lábait bámulva, szinte alig hallhatóan szólalt meg.
- Valakit kihagytál.
- Szándékosan. Tudom, hogy nem őt húztad, de ha mégis, húzhatunk újat. Nem szeretném, ha ez elrontaná az első normális karácsonyod emlékét. De ha szeretnéd, mondhatok róla is dolgokat.
- Nem szükséges -mondta, majd felpattant és elhagyta a szobát.
- Semmin -ült fel a fiú, majd idegesen túrt a hajába.
- Ha nem akarod, nem mondod el -mosolyodott el a másik.- De látom rajtad, hogy valami zavar. Szeretnéd, hogy segítsek ajándékot találni?
- Honnan…? -kerekedtek ki a fiú szemei.
- Nem volt nehéz kitalálni -nevetett fel Namjoon.- A szabály az, hogy nem mondhatod el senkinek, kit húztál, de annyiban tudok segíteni, hogy elmondok néhány dolgot mindenkiről, ha ez megfelel -pillantott a fiúra, aki egy apró bólintással jelezte beleegyezését.
- Nos, kivel kezdjük? -nem kapott választ.- Rendben akkor, kezdjük a legfiatalabbal. Taehyung nagyjából mindent imád, ami csak létezik a Földön, a srác maga, a megtestesült emberi jóság, mindig mindenkit fel tud dobni, bármennyire is legyen rossz kedved. Ugyanakkor, amivel a leginkább le lehet venni a lábáról, azok az állatok. Ha nekem kéne ajándékot választanom Taehyungnak, szerintem egy hatalmas plüssre esne a választásom, vagy legalábbis ez az, ami először eszembe jutott. Legyen Hoseok a következő. Hobi nagyjából ugyanolyan mentalitású, mint Tae, annyi különbséggel, hogy benne nincs meg az a mennyiségű gyermeki naivitás. A szenvedélye a tánc. Ha őt húztam volna, valami aranyos dolgot adnék neki, valamit, ami kézzel készült, vagy valamit, aminek köze van a tánchoz. Jiminnie szerintem bárminek örülne, vagy ha nem is, akkor sem bántana meg a véleményével és biztos, hogy megbecsülné. Amivel viszont esélytelen, hogy mellé lőhetsz vele kapcsolatban, az valami trendi ruha, vagy kiegészítő. És végül én. Nem tudom, minek örülnék legjobban, de ha esetleg én szerepeltem a kis papírodon, szerintem bármi jó lenne, ami maradandó és el tudom tenni emlékbe. Remélem tudtam segíteni.
A fiú a lábait bámulva, szinte alig hallhatóan szólalt meg.
- Valakit kihagytál.
- Szándékosan. Tudom, hogy nem őt húztad, de ha mégis, húzhatunk újat. Nem szeretném, ha ez elrontaná az első normális karácsonyod emlékét. De ha szeretnéd, mondhatok róla is dolgokat.
- Nem szükséges -mondta, majd felpattant és elhagyta a szobát.
- Mégis
meddig tervezel itt üldögélni?
Nem válaszolt, maga sem tudta. Pedig az idő már nem igazán emlékeztetett semmire, ami enyhének lenne nevezhető, s a fiún mindössze egy pulóver volt. Tagjai már igencsak elgémberedtek, de jó volt kicsit egyedül lenni. Amit persze tönkretett az idegen érkezése. Hirtelen valami furcsa illat csapta meg az orrát. Oldalra pillantott, s teljesen megdöbbent, mikor meglátta a mellette dohányzó fiút. Hiszen annyi idős lehetett, mint ő. Az is lehet, hogy fiatalabb.
- Ne bámulj -mondta anélkül, hogy felnézett volna a telefonjából.- Ha kérsz egy szálat akkor azt mondd, de ez tök ijesztő -nyújtotta felé a dobozt.
- Nem dohányzok -válaszolta a fiú.
- Pedig lehet nem ártana. Elűzi a stresszt, mintha soha nem is létezett volna. És ahogy látom, úgy be vagy feszülve, mint a horgászdamil. De persze nem kötelező -húzta vissza a dobozt, de a fiú hirtelen felé nyúlt és kivett belőle egy szál cigarettát.
Lassan, valami megmagyarázhatatlan óvatossággal helyezte szájába a kis fehér rudat, majd elvette a felé nyújtott öngyújtót, s egy kattintással lángra lobbantva a kis szerkezetet érintette a cigaretta végéhez, majd beszívva a füstöt engedte le a gyújtót.
A füst marta a tüdejét, mintha egész bensője lángra lobbant volna. Legszívesebben prüszkölve, fuldokolva köhögte volna ki a belélegzett mérget, de hinni akart a fiú szavainak, így lassan, remegő ajkakkal fújta ki a keserű gőzt.
- Na milyen? -vigyorodott el az idegen.
- Borzalmas -slukkolt még egyet.- Undorító -és egy újabb slukk. Majd még egy és még egy egészen addig, amig az egész el nem fogyott.
Valami egészen különös, zsibbadáshoz hasonlító érzés kezdett szétterjedni a testében. Tetszett neki ez az érzés. Jobban, mint eddig bármi a világon. Kicsit olyan volt, mint az alkohol hatása, csak annyiban különbözött, hogy tudata teljesen tiszta maradt, csupán az idegesség kezdett lassan távolodni.
- Adsz még egyet? -pillantott az idegenre.
- Vegyél -nyújtotta ismét a dobozt, most már az öngyújtóval együtt.
A fiú ismét rágyújtott, most azonban már nem érezte azt a kínt, mint az első slukknál. Jobban mondva érezni még mindig érzett valamit, de már közel sem volt olyan kellemetlen, mint az első alkalom.
- Hány éves vagy? -pillantott ismét az idegenre.
- Miért érdekel? -nézett fel a telefonjából a másik.- Amúgy, tizenhét.
- Akkor mégis hogyan…?
- Hamis személyi -lengette meg a fiú orra előtt a kis kártyát.- Na milyen? -vezette tekintetét a fiú ujjai közt szorongatott csikkre.
- Tetszik -vigyorodott el a fiatalabb.
- Ha akarod veszek neked is. Persze nem lesz ingyen. És házhozszállítási díjat is számolok -röhögte el magát.
A fiú nevetve bólintott.
- Na, szívjunk el még egy utolsót, aztán irány be, mert meg fogsz fagyni.
Nem válaszolt, maga sem tudta. Pedig az idő már nem igazán emlékeztetett semmire, ami enyhének lenne nevezhető, s a fiún mindössze egy pulóver volt. Tagjai már igencsak elgémberedtek, de jó volt kicsit egyedül lenni. Amit persze tönkretett az idegen érkezése. Hirtelen valami furcsa illat csapta meg az orrát. Oldalra pillantott, s teljesen megdöbbent, mikor meglátta a mellette dohányzó fiút. Hiszen annyi idős lehetett, mint ő. Az is lehet, hogy fiatalabb.
- Ne bámulj -mondta anélkül, hogy felnézett volna a telefonjából.- Ha kérsz egy szálat akkor azt mondd, de ez tök ijesztő -nyújtotta felé a dobozt.
- Nem dohányzok -válaszolta a fiú.
- Pedig lehet nem ártana. Elűzi a stresszt, mintha soha nem is létezett volna. És ahogy látom, úgy be vagy feszülve, mint a horgászdamil. De persze nem kötelező -húzta vissza a dobozt, de a fiú hirtelen felé nyúlt és kivett belőle egy szál cigarettát.
Lassan, valami megmagyarázhatatlan óvatossággal helyezte szájába a kis fehér rudat, majd elvette a felé nyújtott öngyújtót, s egy kattintással lángra lobbantva a kis szerkezetet érintette a cigaretta végéhez, majd beszívva a füstöt engedte le a gyújtót.
A füst marta a tüdejét, mintha egész bensője lángra lobbant volna. Legszívesebben prüszkölve, fuldokolva köhögte volna ki a belélegzett mérget, de hinni akart a fiú szavainak, így lassan, remegő ajkakkal fújta ki a keserű gőzt.
- Na milyen? -vigyorodott el az idegen.
- Borzalmas -slukkolt még egyet.- Undorító -és egy újabb slukk. Majd még egy és még egy egészen addig, amig az egész el nem fogyott.
Valami egészen különös, zsibbadáshoz hasonlító érzés kezdett szétterjedni a testében. Tetszett neki ez az érzés. Jobban, mint eddig bármi a világon. Kicsit olyan volt, mint az alkohol hatása, csak annyiban különbözött, hogy tudata teljesen tiszta maradt, csupán az idegesség kezdett lassan távolodni.
- Adsz még egyet? -pillantott az idegenre.
- Vegyél -nyújtotta ismét a dobozt, most már az öngyújtóval együtt.
A fiú ismét rágyújtott, most azonban már nem érezte azt a kínt, mint az első slukknál. Jobban mondva érezni még mindig érzett valamit, de már közel sem volt olyan kellemetlen, mint az első alkalom.
- Hány éves vagy? -pillantott ismét az idegenre.
- Miért érdekel? -nézett fel a telefonjából a másik.- Amúgy, tizenhét.
- Akkor mégis hogyan…?
- Hamis személyi -lengette meg a fiú orra előtt a kis kártyát.- Na milyen? -vezette tekintetét a fiú ujjai közt szorongatott csikkre.
- Tetszik -vigyorodott el a fiatalabb.
- Ha akarod veszek neked is. Persze nem lesz ingyen. És házhozszállítási díjat is számolok -röhögte el magát.
A fiú nevetve bólintott.
- Na, szívjunk el még egy utolsót, aztán irány be, mert meg fogsz fagyni.
- Add a
telefonod egy pillanatra -nyújtotta a kezét az idegen, mire a fiú idegesen
pillantott fel a kis szerkezet képernyőjéből.- Nyugi már, nem akarlak kirabolni
vagy bármi ilyesmi. Csak beírom a számom, hogy el tudj érni, ha szükséged van
valamire -kacsintott, majd elvette a telefont. Néhány másodperccel később
vissza is adta.- Hogy is hívnak? -vetett egy zavart pillantást a fiúra.
- Suga -érkezett unott hangon a válasz.
- Ismerős ez a név -torpant meg az ajtóban.- Hol hallottam én már ezt a nevet? -nézett kérdőn társára.
- Honnan tudjam? -kérdezett vissza flegmán a másik.- Na én mentem -nyitotta ki az ajtót.
- Menj csak. Majd írj, ha kell valami. Viszlát Suga -intett utána majd visszamerült gondolataiba. Hol is hallotta? Nem tudott rájönni, pedig nem mindennapi név az, hogy Suga. Tanácstalanul rótta a folyosókat majd egyszer csak megtorpant.
- Megvan! -kiáltott fel, mire minden szempár rászegeződött.- Mi van mit bámultok?! -ripakodott a kíváncsiskodókra, mire azonnal elkapták róla tekintetüket és inkább a falat, a padlót, vagy pedig egymást kezdték tanulmányozni.
- Suga -érkezett unott hangon a válasz.
- Ismerős ez a név -torpant meg az ajtóban.- Hol hallottam én már ezt a nevet? -nézett kérdőn társára.
- Honnan tudjam? -kérdezett vissza flegmán a másik.- Na én mentem -nyitotta ki az ajtót.
- Menj csak. Majd írj, ha kell valami. Viszlát Suga -intett utána majd visszamerült gondolataiba. Hol is hallotta? Nem tudott rájönni, pedig nem mindennapi név az, hogy Suga. Tanácstalanul rótta a folyosókat majd egyszer csak megtorpant.
- Megvan! -kiáltott fel, mire minden szempár rászegeződött.- Mi van mit bámultok?! -ripakodott a kíváncsiskodókra, mire azonnal elkapták róla tekintetüket és inkább a falat, a padlót, vagy pedig egymást kezdték tanulmányozni.
- Merre
jártál?
- Levegőztem -dőlt le az ágyra.- Barátkoztam.
- Barátkoztál? Hm, ez érdekesen hangzik. Elmesélheted, ha van kedved.
- Nem igazán. De nincs is nagyon mit mesélni róla. Beszélgettünk, de nem sokat. Többnyire csendben ültünk egymás mellett.
- Kedveled?
- Nem tudom.
- Idegesít?
- Nem.
- Találkozol még vele?
- Remélem.
- Örülök, hogy így gondolod.
- Remek.
-Hogy hívják?
- Kicsodát?
-Az új barátodat.
- Nem tudom.
- Mi az, hogy nem tudod? -döbbent meg Namjoon.
- Nem kérdeztem.
- Mindenesetre örülök, hogy nyitottál valaki felé.
- Én is.
- Seongki…
- Igen?
- Elég beszédes kedvedben vagy ma. Minden rendben?
- Persze. Teljesen oké minden.
- Akkor jó -nyugtázta a fiatalabb.
- Namjoon?
- Igen?
- Mondd… ha szeretnék vásárolni, valamit, bármit…akkor azt hogy tudom megoldani? -nézett nagy szemekkel társára.
- Hogy érted? -pillantott érdeklődve a fiúra.
- Hát, hogy például pénzt, vagy ilyesmit hol tudnék kivenni?
- Hm, gondolom nem mondok újat azzal, hogy keresned kell egy ATM-et. Az pedig a városban van. Van már kimenőd? -a fiú azonban csak értetlenül bámult vissza rá.
- Kimenő?
- Anyukádék engedélyezték, hogy elhagyhasd a sulit?
- Nem tudom. De nem hinném, hogy különösebben érdekelné őket, hogy mi van velem. Az elmúlt három hónapban felém se néztek, egy nyomorult üzenetet nem küldtek vagy bármi.
- Majd utána járok -állt fel a fiatalabb.- Most viszont megyek, találkozok Jinnel, van egy kis megbeszélnivalónk. Később összefutunk a srácokkal, ha van kedved, tarts velünk.
- Meglátom.
Amint Namjoon elhagyta a szobát, a fiú előkapta a mobilját. Azonban egy pillanatra lefagyott, mikor eszébe jutott, hogy nem tudja, hogy hívják a srácot. Aztán szinte hangosan is gratulált magának, mikor eszébe jutott, hogy Namjoon és a szülei számán kívül senki másé nem szerepel a telefonkönyvében, szóval egészen egyszerű lesz megtalálni. Körülbelül fél perc keresés után meg is találta a számot.
„Akkor, amiről beszéltünk. Vennél nekem? Annyi a gond, hogy nincs kimenőm, és csak kártyám van szóval később megadom. SUGA” -írta az üzenetet.
„Nincs hitel” -érkezett a válasz. „Akkor írj, ha van pénz”
A fiú majdnem a falhoz vágta a telefont. Hirtelen, bár maga sem tudta miért, nagyon dühös lett a világra. „Valahonnan pénzt kell szereznem” -gondolta. „Muszáj.”
Majd hirtelen eszébe jutott valami.
„Tudnál adni kölcsön?” -üzenet elküldve.
„Mennyi kéne?” -érkezett a válasz.
„5000”
„Asztalfiók, fekete doboz”
A fiú már ment is az említett bútorhoz és kis keresgélés után meg is találta a dobozt. Mikor kinyitotta, leesett az álla. A doboz ugyanis tömve volt bankjegyekkel. A fiú bele sem mert gondolni, hogy mennyit érhet a doboz tartalma, inkább csak gyorsan kivette a megfelelő összeget, becsukta a dobozkát és visszarejtette az asztalfiókba.
Kicsit kellemetlenül érezte magát, mert utált szívességet kérni. Gyengének érezte magát tőle. Azzal nyugtatta magát, hogy amint Namjoon elintézi, hogy kimehessen, vesz ki pénzt és első dolga lesz visszaadni neki, amivel tartozik.
„Megvan a pénz. SUGA” Küldés.
„Hatkor a suli előtt” -érkezett a válasz.
- Levegőztem -dőlt le az ágyra.- Barátkoztam.
- Barátkoztál? Hm, ez érdekesen hangzik. Elmesélheted, ha van kedved.
- Nem igazán. De nincs is nagyon mit mesélni róla. Beszélgettünk, de nem sokat. Többnyire csendben ültünk egymás mellett.
- Kedveled?
- Nem tudom.
- Idegesít?
- Nem.
- Találkozol még vele?
- Remélem.
- Örülök, hogy így gondolod.
- Remek.
-Hogy hívják?
- Kicsodát?
-Az új barátodat.
- Nem tudom.
- Mi az, hogy nem tudod? -döbbent meg Namjoon.
- Nem kérdeztem.
- Mindenesetre örülök, hogy nyitottál valaki felé.
- Én is.
- Seongki…
- Igen?
- Elég beszédes kedvedben vagy ma. Minden rendben?
- Persze. Teljesen oké minden.
- Akkor jó -nyugtázta a fiatalabb.
- Namjoon?
- Igen?
- Mondd… ha szeretnék vásárolni, valamit, bármit…akkor azt hogy tudom megoldani? -nézett nagy szemekkel társára.
- Hogy érted? -pillantott érdeklődve a fiúra.
- Hát, hogy például pénzt, vagy ilyesmit hol tudnék kivenni?
- Hm, gondolom nem mondok újat azzal, hogy keresned kell egy ATM-et. Az pedig a városban van. Van már kimenőd? -a fiú azonban csak értetlenül bámult vissza rá.
- Kimenő?
- Anyukádék engedélyezték, hogy elhagyhasd a sulit?
- Nem tudom. De nem hinném, hogy különösebben érdekelné őket, hogy mi van velem. Az elmúlt három hónapban felém se néztek, egy nyomorult üzenetet nem küldtek vagy bármi.
- Majd utána járok -állt fel a fiatalabb.- Most viszont megyek, találkozok Jinnel, van egy kis megbeszélnivalónk. Később összefutunk a srácokkal, ha van kedved, tarts velünk.
- Meglátom.
Amint Namjoon elhagyta a szobát, a fiú előkapta a mobilját. Azonban egy pillanatra lefagyott, mikor eszébe jutott, hogy nem tudja, hogy hívják a srácot. Aztán szinte hangosan is gratulált magának, mikor eszébe jutott, hogy Namjoon és a szülei számán kívül senki másé nem szerepel a telefonkönyvében, szóval egészen egyszerű lesz megtalálni. Körülbelül fél perc keresés után meg is találta a számot.
„Akkor, amiről beszéltünk. Vennél nekem? Annyi a gond, hogy nincs kimenőm, és csak kártyám van szóval később megadom. SUGA” -írta az üzenetet.
„Nincs hitel” -érkezett a válasz. „Akkor írj, ha van pénz”
A fiú majdnem a falhoz vágta a telefont. Hirtelen, bár maga sem tudta miért, nagyon dühös lett a világra. „Valahonnan pénzt kell szereznem” -gondolta. „Muszáj.”
Majd hirtelen eszébe jutott valami.
„Tudnál adni kölcsön?” -üzenet elküldve.
„Mennyi kéne?” -érkezett a válasz.
„5000”
„Asztalfiók, fekete doboz”
A fiú már ment is az említett bútorhoz és kis keresgélés után meg is találta a dobozt. Mikor kinyitotta, leesett az álla. A doboz ugyanis tömve volt bankjegyekkel. A fiú bele sem mert gondolni, hogy mennyit érhet a doboz tartalma, inkább csak gyorsan kivette a megfelelő összeget, becsukta a dobozkát és visszarejtette az asztalfiókba.
Kicsit kellemetlenül érezte magát, mert utált szívességet kérni. Gyengének érezte magát tőle. Azzal nyugtatta magát, hogy amint Namjoon elintézi, hogy kimehessen, vesz ki pénzt és első dolga lesz visszaadni neki, amivel tartozik.
„Megvan a pénz. SUGA” Küldés.
„Hatkor a suli előtt” -érkezett a válasz.
Nyílt a szobaajtó.
- Na, jössz? -dugta be a fejét Namjoon.
A fiú rápillantott a telefonjára. Tíz perce volt még a találkozóig.
- Menj csak, majd később csatlakozom.
- Rendben.
- Na, jössz? -dugta be a fejét Namjoon.
A fiú rápillantott a telefonjára. Tíz perce volt még a találkozóig.
- Menj csak, majd később csatlakozom.
- Rendben.
Korábban ért oda, mint a megbeszélt időpont,
mégis megelőzték.
- Itt van, amit kértél -nyújtotta felé a dobozt.- Vettem egy gyújtót is, mert gondolom az sincs -a fiú csendben átvette a dolgokat majd átnyújtotta a pénzt.- Azért egy köszönöm beleférne.
- Kösz.
- Amúgy, eszembe jutott, hol hallhattam rólad -vigyorodott el.- Mindenki ő itt Suga. Az a Suga. Suga, ők itt a haverjaim. Épp inni tartunk. Ha benne vagy velünk tarthatsz.
Bár a másik három nem volt éppen szimpatikus a fiúnak, az idegen egyre inkább pozitív érzéseket váltott ki belőle, így elfogadta az ajánlatot. De akkor eszébe jutott, hogy Namjoonnak is megígérte, hogy majd csatlakozik hozzá és a srácokhoz, de szíve, életében talán először, az ismeretlen felé húzott. Írt hát egy rövid üzenetet. „Barátkozok, majd kicsit később megyek. S.” -állt az üzenetben, majd elküldve azt, elrakta a telefont és felpillantott a vele szemben állóra.
- Mehetünk -épphogy kimondta, megrezdült a telefonja.
„TaeTae hiányol, ahogy mi is, de menj csak, érezd jól magad. És kérdezd meg, hogy hívják. Vigyázz magadra! Nam” -olvasta.
Mindössze egy szóban válaszolt.
„Zico”
- Itt van, amit kértél -nyújtotta felé a dobozt.- Vettem egy gyújtót is, mert gondolom az sincs -a fiú csendben átvette a dolgokat majd átnyújtotta a pénzt.- Azért egy köszönöm beleférne.
- Kösz.
- Amúgy, eszembe jutott, hol hallhattam rólad -vigyorodott el.- Mindenki ő itt Suga. Az a Suga. Suga, ők itt a haverjaim. Épp inni tartunk. Ha benne vagy velünk tarthatsz.
Bár a másik három nem volt éppen szimpatikus a fiúnak, az idegen egyre inkább pozitív érzéseket váltott ki belőle, így elfogadta az ajánlatot. De akkor eszébe jutott, hogy Namjoonnak is megígérte, hogy majd csatlakozik hozzá és a srácokhoz, de szíve, életében talán először, az ismeretlen felé húzott. Írt hát egy rövid üzenetet. „Barátkozok, majd kicsit később megyek. S.” -állt az üzenetben, majd elküldve azt, elrakta a telefont és felpillantott a vele szemben állóra.
- Mehetünk -épphogy kimondta, megrezdült a telefonja.
„TaeTae hiányol, ahogy mi is, de menj csak, érezd jól magad. És kérdezd meg, hogy hívják. Vigyázz magadra! Nam” -olvasta.
Mindössze egy szóban válaszolt.
„Zico”
