- Hogy mi van? –pattant fel a fiú az ebédlőasztaltól.
- Pontosan emiatt a viselkedés miatt döntöttünk így –mondta az anyja.
- Persze, mert majd ott jobb lesz? Inkább dobjatok ki itthonról! De nem, nektek persze biztos jobb, ha a világ másik végén rohadok mi? Inkább csak szóljatok, hogy meg akartok szabadulni tőlem és már itt sem vagyok! Szóval a válaszom, kösz, de kösz nem!
- Ne haragudj, de neked ebbe nincs beleszólásod –mondta halkan az apa. Hármójuk közül egyedül ő volt nyugodt, vagy legalábbis ő tűnt leginkább annak.
- Persze te is mindig az ő pártján állsz! Ilyenkor annyira nem értem, minek nektek gyerek! Végigszenvedtek kilenc hónapot, te, nagy nehezen megszülsz, aztán jöhet a cuki és boldog gyermekkor. Ami persze szintén csak nektek boldog! Aztán, amikor a gyereknek már saját véleménye van, és nem úgy viselkedik, mint a ti kis robototok, nem bólogat mindenre, az a megoldás, hogy elkülditek a halál faszára egy kurva intézetbe! De ne csodálkozzatok, ha reggel, amikor felkeltek ár nem leszek itt!
- Elég legyen! –csapott az asztalra az anya.- Ne aggódj, nem tartok semmi ilyesmitől, ugyanis két órád van összepakolni és indulunk is! És ezzel a vitának vége, téma lezárva! És most, indíts a szobádba és kezdj el pakolni vagy én fogom összerakni a holmidat és elárulhatom, hogy abban nem lesz köszönet!
- Gyűlöllek téged! –üvöltött az anyjára.- Téged pedig –mutatott most az apjára- téged tartalak a legszánalmasabb embernek a világon, hogy állandóan kussban tűröd ennek az elmebetegnek a szeszélyeit!
Két órával később a fiút úgy kellett a karjánál fogva kirángatni, és belökdösni az autóba, ahonnan mindez után háromszor is megkísérelt kiugrani. Négy óra feszült csendben töltött autózás után egy hatalmas, ősrégi épület parkolójában álltak meg.
Az anya kiszállt, bement az épületbe. Pár perccel később két férfivel az oldalán jelent meg.
- Sajnálom, fiam –mondta az apa, majd kinyitotta a központi zárat, amellyel eddig akadályozta fia szökését, a két férfi pedig megfogta a fiút és bevezették az épületbe.
Akárhogy ellenkezett, hiába próbálta kitépni karjait a férfiak szorításából, markaik, mintha vasból lennének, bilincsként tartották fogva a fiú vékony karjait. Végeláthatatlan folyosók és végtelen lépcsők labirintusán rángatták keresztül, majd belökték egy ajtón, ami nyikorogva csukódott be utána, majd egy végső csattanással jelezte, a fiú megérkezett.
A fiú most nézett körül először, amióta behozták az épületbe. Egy kollégiumi szobához hasonlító helyiségben volt. Nem volt túl nagy, ugyanakkor szűkösnek mondható sem. Szimmetrikusan volt elrendezve, mintha a szoba egyik fele a másik pontos tükörképe lenne, egyetlen apró eltéréssel; az egyik felét, mintha lakná valaki, a másik fél ágyán pedig a fiú csomagjai hevertek. A lakott fél tulajdonosáról sok mindent elárultak azok a képei, könyvei, CD gyűjteménye és egyéb tárgyai, amikkel próbálta otthonossá tenni szobarészét. A legfeltűnőbb és legelgondolkodtatóbb talán a temérdek Mario figura és plüss volt, amik beterítették gazdájuk ágyát, íróasztalának nagyobbik felét és polcainak legalább háromnegyedét. Ami azonban még inkább szemet szúrt a fiúnak, az az ablak volt. Szemben a falon ugyanis volt egy hatalmas ablak. Első gondolata az volt, hogy megnézi, pontosan hol is van, aztán rájött, hogy végre egyedül van, végre nem fogja le senki, végre elmehet innen.
De csalódnia kellett. Amint kinyitotta az ajtót, az egyik férfivel találta magát szemben.
- Hova-hova fiatalúr? Csak nem szökni próbálunk? –kérdezte gúnyosan a férfi.
- Kapd be, te köcsög! –sziszegte a fiú, majd visszament a szobába, becsapva maga mögött az ajtót.
Lesöpörte a bőröndöket az ágyról, majd duzzogva végigdőlt rajta, továbbra is a szökésen gondolkozva. Végül arra jutott, hogy csak nem fognak élete végéig az ajtóban szobrozni azok a pasik.
Gondolataiból a kilincs kattanása zökkentette ki.
- Régóta vársz? Ne haragudj, de csak most szóltak, hogy megérkezett a szobatársam –lépett be egy körülbelül vele egyidős fiú, kedves mosollyal az arcán.
Ő viszont rá sem pillantott. A másik viszont nem adta fel, odament az ágyhoz és kezét nyújtva bemutatkozott.
- Kim Seokjin vagyok –mondta még mindig mosolyogva.
A fiú azonban még mindig nem válaszolt. Sőt, továbbra sem nézett a másikra. De az utóbbi még most sem adta fel, tovább próbálkozott.
- Kezdjük újra, próbáljuk meg még egyszer. Az én nevem Kim Seokjin. A tiéd pedig?
- Mi közöd hozzá? –kérdezte a fiú flegmán. Nagyon idegesítette, hogy ez a másik srác csak úgy besétál ide, jópofizik és nem hagyja nyugodtan gondolkodni. Ráadásul nem fogja fel, hogy nem véletlenül nem válaszol, vagy nem néz rá, hanem ez mind célzás, hogy takarodjon el innen.- Egyáltalán miért szólsz hozzám? Inkább tegyél úgy, mintha nem is léteznék! Úgysem leszek itt sokáig –mormogta sokkal inkább már magának, majd befordult a fal felé.
- Rendben. Ahogy gondolod –mondta Seokjin.- De azt azért még elmondanám, hogy az én segítségem nélkül soha nem fogsz kijutni még ebből a szobából sem, nemhogy az iskolából!
A fiú már csak az ajtó csapódását hallotta. Ekkor mozdult meg először a fal felé fordulás óta. Előszedte a mobilját, előkereste hozzá a fülhallgatót és maximumra tekerve a hangerőt a zenében keresett menedéket. Behunyta a szemét, és teljesen átadta magát a dübörgő basszus számára nyugtató ritmusának.
Mikor legközelebb kinyitotta a szemét már sötét volt. Szobatársa azóta sem került elő, de ez a fiút nem nagyon érdekelte. Továbbra is csak szökés járt a fejében. Egy kérdés, egy vékony, halk kis hangocska kúszott be határozott gondolatai közé, se perc alatt szétzilálva azokat. A hangocska pedig a következőket kérdezte; „Tulajdonképpen miért is akarsz innen elmenni? Végre szabad vagy! Ha nem is teljesen, de legalább a szüleidtől megszabadultál. Ez volt a terv, nem? Miért nem adsz egy esélyt ennek a helynek? Végre lehetnének barátaid és…”
- Elég! –kiáltotta el magát a fiú, kitépve fülébe a fülhallgatót, mintha a hang onnan jönne, és ezáltal megszabadulhatna tőle.
- Ne haragudj! Sokan mondják, hogy hangosan csámcsogok, de nem gondoltam volna, hogy ennyire, hogy az üvöltő zene mellett is meghallod. Bocsi, tényleg –mondta teli szájjal, pálcikáival mutogatva hozzá Seokjin. Mégis mikor jött vissza? Hiszen alig egy perce nézett az akkor még teljesen üres ágyra. De mégis most itt van. Törökülésben ült az ágyon, körülötte annyi tányér és ételes doboz, amennyit a fiú egy hét alatt is képtelen lett volna meg enni.
- Mi van? –förmedt rá a fiú a sok étel látványától még mindig döbbenten. Fél perccel később esett le neki, hogy Seokjin félreértette az előbbi kitörését és emiatt kért bocsánatot. „Jobb is így” gondolta magában.
- Amúgy kérsz belőle? Amíg még nem eszem meg az összeset –mosolyodott el Seokjin.
Nemet akart mondani, de egész nap nem evett semmit, és a dobozokból áradó finom illatok szinte fizikai fájdalmat okoztak neki. Gyomra azonban megtette helyette az első lépést, ugyanis egy hangos és kellemetlenül hosszú korgással jelezte, hogy ideje lenne megtölteni pár falattal. Kivette Seokjin kezéből a feléje nyújtott dobozt, visszaült az ágyára és, mint aki hetek óta éhezik, elkezdte magába tömni az ételt, nem is nézve mit eszik. Olyannyira habzsolt, hogy az étel ízét szinte nem is érezte. Már majdnem végzett, mikor eszébe jutott, hogy meg sem köszönte szobatársa kedvességét. Bekapta az utolsó falatot.
- Kösz a kaját, jó volt –mondta, közben végig a dobozt bámulva.
Kellemetlenül érezte magát a fiú jelenlétében. Ugyanúgy, mint régen, az ünnepi ebédeknél, amikor az egész család összegyűlt és szülei elvárták, hogy az unokatestvéreivel játsszon, amíg ők, a felnőttek beszélgettek. Nem szerette a vele egykorúak jelenlétét. Igaz, nem is tudta, hogy Seokjin hány éves, de hát nem tűnt sokkal idősebbnek vagy fiatalabbnak nála. Nem tudta, hogyan kéne a kortársaival viselkedni, mit szabad mondani, mit nem. Ilyenkor az általában magabiztos fiú teljesen elveszettnek érezte magát.
- Nem kell beszélgetned, ha nem akarsz –Szólalt meg Seokjin.- Régebben én is félénk voltam.
- Te ezt nem érted! –ordított rá a fiú. Maga sem tudta, miért emelte fel a hangját, vagy, hogy miért volt ennyire feszült. De nem akarta, hogy a másik észrevegye bizonytalanságát, hogy lássa, mennyire nincs tisztában a helyzettel és, hogy mennyire elesett. Így inkább továbbra is a bunkó, szótlan fiú álarcát viselte.
- Mit nem értek? –kérdezte Seokjin kedvesen.
- Semmi közöd hozzá! –vetette oda a fiú.
- A nevedet legalább elárulod?
- Seongki. Min Seongki –mondta a fiú, sokkal inkább magának, mint Seokjinnek.- Remélem, megfelel. És most már hagyj békén jó? –ismét végigdőlt az ágyon és befordult a fal felé.
Seokjin nem szólt semmit, csendben evett tovább. Nem értette, mi baja a fiúnak, hogy miért ilyen goromba, de megpróbálta azzal magyarázni, hogy végtére is még egy napja sincs, hogy itt van és nem is ismeri őt. Bár az ő meglátása szerint kedves viselkedéssel könnyebb barátokat szerezni, mint szótlansággal és bunkósággal. Seokjint mindenki szerette, rengeteg barátja volt és ő volt a legnépszerűbb diák az iskolában. Éppen ezért elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, megpróbál összebarátkozni a fiúval.
- Pontosan emiatt a viselkedés miatt döntöttünk így –mondta az anyja.
- Persze, mert majd ott jobb lesz? Inkább dobjatok ki itthonról! De nem, nektek persze biztos jobb, ha a világ másik végén rohadok mi? Inkább csak szóljatok, hogy meg akartok szabadulni tőlem és már itt sem vagyok! Szóval a válaszom, kösz, de kösz nem!
- Ne haragudj, de neked ebbe nincs beleszólásod –mondta halkan az apa. Hármójuk közül egyedül ő volt nyugodt, vagy legalábbis ő tűnt leginkább annak.
- Persze te is mindig az ő pártján állsz! Ilyenkor annyira nem értem, minek nektek gyerek! Végigszenvedtek kilenc hónapot, te, nagy nehezen megszülsz, aztán jöhet a cuki és boldog gyermekkor. Ami persze szintén csak nektek boldog! Aztán, amikor a gyereknek már saját véleménye van, és nem úgy viselkedik, mint a ti kis robototok, nem bólogat mindenre, az a megoldás, hogy elkülditek a halál faszára egy kurva intézetbe! De ne csodálkozzatok, ha reggel, amikor felkeltek ár nem leszek itt!
- Elég legyen! –csapott az asztalra az anya.- Ne aggódj, nem tartok semmi ilyesmitől, ugyanis két órád van összepakolni és indulunk is! És ezzel a vitának vége, téma lezárva! És most, indíts a szobádba és kezdj el pakolni vagy én fogom összerakni a holmidat és elárulhatom, hogy abban nem lesz köszönet!
- Gyűlöllek téged! –üvöltött az anyjára.- Téged pedig –mutatott most az apjára- téged tartalak a legszánalmasabb embernek a világon, hogy állandóan kussban tűröd ennek az elmebetegnek a szeszélyeit!
Két órával később a fiút úgy kellett a karjánál fogva kirángatni, és belökdösni az autóba, ahonnan mindez után háromszor is megkísérelt kiugrani. Négy óra feszült csendben töltött autózás után egy hatalmas, ősrégi épület parkolójában álltak meg.
Az anya kiszállt, bement az épületbe. Pár perccel később két férfivel az oldalán jelent meg.
- Sajnálom, fiam –mondta az apa, majd kinyitotta a központi zárat, amellyel eddig akadályozta fia szökését, a két férfi pedig megfogta a fiút és bevezették az épületbe.
Akárhogy ellenkezett, hiába próbálta kitépni karjait a férfiak szorításából, markaik, mintha vasból lennének, bilincsként tartották fogva a fiú vékony karjait. Végeláthatatlan folyosók és végtelen lépcsők labirintusán rángatták keresztül, majd belökték egy ajtón, ami nyikorogva csukódott be utána, majd egy végső csattanással jelezte, a fiú megérkezett.
A fiú most nézett körül először, amióta behozták az épületbe. Egy kollégiumi szobához hasonlító helyiségben volt. Nem volt túl nagy, ugyanakkor szűkösnek mondható sem. Szimmetrikusan volt elrendezve, mintha a szoba egyik fele a másik pontos tükörképe lenne, egyetlen apró eltéréssel; az egyik felét, mintha lakná valaki, a másik fél ágyán pedig a fiú csomagjai hevertek. A lakott fél tulajdonosáról sok mindent elárultak azok a képei, könyvei, CD gyűjteménye és egyéb tárgyai, amikkel próbálta otthonossá tenni szobarészét. A legfeltűnőbb és legelgondolkodtatóbb talán a temérdek Mario figura és plüss volt, amik beterítették gazdájuk ágyát, íróasztalának nagyobbik felét és polcainak legalább háromnegyedét. Ami azonban még inkább szemet szúrt a fiúnak, az az ablak volt. Szemben a falon ugyanis volt egy hatalmas ablak. Első gondolata az volt, hogy megnézi, pontosan hol is van, aztán rájött, hogy végre egyedül van, végre nem fogja le senki, végre elmehet innen.
De csalódnia kellett. Amint kinyitotta az ajtót, az egyik férfivel találta magát szemben.
- Hova-hova fiatalúr? Csak nem szökni próbálunk? –kérdezte gúnyosan a férfi.
- Kapd be, te köcsög! –sziszegte a fiú, majd visszament a szobába, becsapva maga mögött az ajtót.
Lesöpörte a bőröndöket az ágyról, majd duzzogva végigdőlt rajta, továbbra is a szökésen gondolkozva. Végül arra jutott, hogy csak nem fognak élete végéig az ajtóban szobrozni azok a pasik.
Gondolataiból a kilincs kattanása zökkentette ki.
- Régóta vársz? Ne haragudj, de csak most szóltak, hogy megérkezett a szobatársam –lépett be egy körülbelül vele egyidős fiú, kedves mosollyal az arcán.
Ő viszont rá sem pillantott. A másik viszont nem adta fel, odament az ágyhoz és kezét nyújtva bemutatkozott.
- Kim Seokjin vagyok –mondta még mindig mosolyogva.
A fiú azonban még mindig nem válaszolt. Sőt, továbbra sem nézett a másikra. De az utóbbi még most sem adta fel, tovább próbálkozott.
- Kezdjük újra, próbáljuk meg még egyszer. Az én nevem Kim Seokjin. A tiéd pedig?
- Mi közöd hozzá? –kérdezte a fiú flegmán. Nagyon idegesítette, hogy ez a másik srác csak úgy besétál ide, jópofizik és nem hagyja nyugodtan gondolkodni. Ráadásul nem fogja fel, hogy nem véletlenül nem válaszol, vagy nem néz rá, hanem ez mind célzás, hogy takarodjon el innen.- Egyáltalán miért szólsz hozzám? Inkább tegyél úgy, mintha nem is léteznék! Úgysem leszek itt sokáig –mormogta sokkal inkább már magának, majd befordult a fal felé.
- Rendben. Ahogy gondolod –mondta Seokjin.- De azt azért még elmondanám, hogy az én segítségem nélkül soha nem fogsz kijutni még ebből a szobából sem, nemhogy az iskolából!
A fiú már csak az ajtó csapódását hallotta. Ekkor mozdult meg először a fal felé fordulás óta. Előszedte a mobilját, előkereste hozzá a fülhallgatót és maximumra tekerve a hangerőt a zenében keresett menedéket. Behunyta a szemét, és teljesen átadta magát a dübörgő basszus számára nyugtató ritmusának.
Mikor legközelebb kinyitotta a szemét már sötét volt. Szobatársa azóta sem került elő, de ez a fiút nem nagyon érdekelte. Továbbra is csak szökés járt a fejében. Egy kérdés, egy vékony, halk kis hangocska kúszott be határozott gondolatai közé, se perc alatt szétzilálva azokat. A hangocska pedig a következőket kérdezte; „Tulajdonképpen miért is akarsz innen elmenni? Végre szabad vagy! Ha nem is teljesen, de legalább a szüleidtől megszabadultál. Ez volt a terv, nem? Miért nem adsz egy esélyt ennek a helynek? Végre lehetnének barátaid és…”
- Elég! –kiáltotta el magát a fiú, kitépve fülébe a fülhallgatót, mintha a hang onnan jönne, és ezáltal megszabadulhatna tőle.
- Ne haragudj! Sokan mondják, hogy hangosan csámcsogok, de nem gondoltam volna, hogy ennyire, hogy az üvöltő zene mellett is meghallod. Bocsi, tényleg –mondta teli szájjal, pálcikáival mutogatva hozzá Seokjin. Mégis mikor jött vissza? Hiszen alig egy perce nézett az akkor még teljesen üres ágyra. De mégis most itt van. Törökülésben ült az ágyon, körülötte annyi tányér és ételes doboz, amennyit a fiú egy hét alatt is képtelen lett volna meg enni.
- Mi van? –förmedt rá a fiú a sok étel látványától még mindig döbbenten. Fél perccel később esett le neki, hogy Seokjin félreértette az előbbi kitörését és emiatt kért bocsánatot. „Jobb is így” gondolta magában.
- Amúgy kérsz belőle? Amíg még nem eszem meg az összeset –mosolyodott el Seokjin.
Nemet akart mondani, de egész nap nem evett semmit, és a dobozokból áradó finom illatok szinte fizikai fájdalmat okoztak neki. Gyomra azonban megtette helyette az első lépést, ugyanis egy hangos és kellemetlenül hosszú korgással jelezte, hogy ideje lenne megtölteni pár falattal. Kivette Seokjin kezéből a feléje nyújtott dobozt, visszaült az ágyára és, mint aki hetek óta éhezik, elkezdte magába tömni az ételt, nem is nézve mit eszik. Olyannyira habzsolt, hogy az étel ízét szinte nem is érezte. Már majdnem végzett, mikor eszébe jutott, hogy meg sem köszönte szobatársa kedvességét. Bekapta az utolsó falatot.
- Kösz a kaját, jó volt –mondta, közben végig a dobozt bámulva.
Kellemetlenül érezte magát a fiú jelenlétében. Ugyanúgy, mint régen, az ünnepi ebédeknél, amikor az egész család összegyűlt és szülei elvárták, hogy az unokatestvéreivel játsszon, amíg ők, a felnőttek beszélgettek. Nem szerette a vele egykorúak jelenlétét. Igaz, nem is tudta, hogy Seokjin hány éves, de hát nem tűnt sokkal idősebbnek vagy fiatalabbnak nála. Nem tudta, hogyan kéne a kortársaival viselkedni, mit szabad mondani, mit nem. Ilyenkor az általában magabiztos fiú teljesen elveszettnek érezte magát.
- Nem kell beszélgetned, ha nem akarsz –Szólalt meg Seokjin.- Régebben én is félénk voltam.
- Te ezt nem érted! –ordított rá a fiú. Maga sem tudta, miért emelte fel a hangját, vagy, hogy miért volt ennyire feszült. De nem akarta, hogy a másik észrevegye bizonytalanságát, hogy lássa, mennyire nincs tisztában a helyzettel és, hogy mennyire elesett. Így inkább továbbra is a bunkó, szótlan fiú álarcát viselte.
- Mit nem értek? –kérdezte Seokjin kedvesen.
- Semmi közöd hozzá! –vetette oda a fiú.
- A nevedet legalább elárulod?
- Seongki. Min Seongki –mondta a fiú, sokkal inkább magának, mint Seokjinnek.- Remélem, megfelel. És most már hagyj békén jó? –ismét végigdőlt az ágyon és befordult a fal felé.
Seokjin nem szólt semmit, csendben evett tovább. Nem értette, mi baja a fiúnak, hogy miért ilyen goromba, de megpróbálta azzal magyarázni, hogy végtére is még egy napja sincs, hogy itt van és nem is ismeri őt. Bár az ő meglátása szerint kedves viselkedéssel könnyebb barátokat szerezni, mint szótlansággal és bunkósággal. Seokjint mindenki szerette, rengeteg barátja volt és ő volt a legnépszerűbb diák az iskolában. Éppen ezért elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, megpróbál összebarátkozni a fiúval.
Fogalma sem volt, hol
van, mégis, ismerős volt neki a hely. Egy régi házban volt. Remek. Megint
ugyanaz. A fiú tudta már, hogy mi fog történni, hiszen számtalanszor járt már
itt. Megint megindult a rövid folyosón és halkan belesett az egyetlen szobába,
ahol még égett a lámpa. Megint látta a nőt. Igaz, csak hátulról, de tudta, ez
ugyanaz a nő, akit múltkor látott, akit mindig lát. De ki lehet az a nő?
Hallotta, ahogy angyali hangján dúdol valamit, egy gyönyörű dalt. A fiú szíve
ettől a hangtól mindig megtelt nyugalommal és, mint ahogy máskor is, most is
megfeledkezve magáról, ugyanazt tette.
- Maga kicsoda? –tette fel a kérdést még kissé elvarázsolva a nő hangjától.
A nő hirtelen feléje fordult, de az arcát a fiú nem látta. A nőnek nem volt arca, illetve mindig a homályba veszett. Ugyanabban a ruhában volt. Mindig ugyanabban a ruhában. Karjait úgy tartotta, mintha egy csecsemőt ringatna, de nem volt nála senki és semmi. Kezei csak úgy lógtak a semmiben, üresen, mégis görcsösen ringatva a nem létező babát.
- El kell menned innen! –kiáltotta a nő, majd összeesett.
A fiú akarata ellenére elkezdett távolodni, mintha valami láthatatlan ember-mágnes vonzaná magához. Próbált megkapaszkodni valamiben, bármiben, de akármit sikerült is elkapnia, a tárgyak minduntalan kicsúsztak a kezéből. Teljes sötétségbe borult minden, csak néha látott fényfoltokat. Aztán hirtelen elvakította valami nagyon éles fénysugár. Talán reflektor lehetett.
- Maga kicsoda? –tette fel a kérdést még kissé elvarázsolva a nő hangjától.
A nő hirtelen feléje fordult, de az arcát a fiú nem látta. A nőnek nem volt arca, illetve mindig a homályba veszett. Ugyanabban a ruhában volt. Mindig ugyanabban a ruhában. Karjait úgy tartotta, mintha egy csecsemőt ringatna, de nem volt nála senki és semmi. Kezei csak úgy lógtak a semmiben, üresen, mégis görcsösen ringatva a nem létező babát.
- El kell menned innen! –kiáltotta a nő, majd összeesett.
A fiú akarata ellenére elkezdett távolodni, mintha valami láthatatlan ember-mágnes vonzaná magához. Próbált megkapaszkodni valamiben, bármiben, de akármit sikerült is elkapnia, a tárgyak minduntalan kicsúsztak a kezéből. Teljes sötétségbe borult minden, csak néha látott fényfoltokat. Aztán hirtelen elvakította valami nagyon éles fénysugár. Talán reflektor lehetett.
Lihegve ült fel az
ágyon, majd, a fáradtságtól még kissé kábultan körül nézett. Mikor tudatosult
benne, hogy hol is van, felsóhajtott. „Remek” –gondolta- „ezek szerint ez a
tetves iskola nem csak egy rémálom volt”. Visszadől az ágyra. Nem akart
visszaaludni, ugyanakkor felkelni sem volt sok kedve.
- Jó reggelt, álomszuszék –hallotta meg szobatársa vidám hangját. „Hogy tud ez mindig örülni valaminek?”- morgott magában.- Hoztam neked reggelit. De ha nem kéred, csak szólj, én szívesen megeszem.
- Kösz –mondta végül a fiú, hogy megtörje a kettejük között kialakult feszült csöndet. Nem kérdezte mit kapott enni. Igazából valahol mélyen, legbelül kicsit hálás volt a fiúnak, hogy így ismeretlenül is gondoskodik róla, vagy legalábbis valamit nagyon akar, mert egyelőre kedves. Még a fiú értékrendje szerint is kevésbé volt Seokjin bosszantó, mint bárki más a Földön. És ez már jó pontnak számított.
Evés közben végig ezen gondolkodott. Na meg azon, hogy Seokjin mégis hogy a francba tud ennyit beszélni.
- …és utána, ha van kedved, megmutatnám neked a kertet. Nagyon szép és hatalmas! Van mindenféle sportpálya is, kosár, foci, tenisz, amit csak akarsz! Meg aztán, akár még a tóhoz is lemehetnénk, olyan szép az idő, vagy mondjuk, megmutathatnám a könyvtárat, esetleg bemutathatnálak pár…
- Könyörgöm, fogd már be! –nézett rá a fiú elkínzott arccal.- Komolyan nem értem, hogy tudsz ennyit beszélni? Nem fárasztó? –a fiút komolyan érdekelte a válasz.
- Hát, igazából csak akkor vagyok ennyire beszédes, amikor jó társaságban vagyok, vagy amikor ismerkedni próbálok és zavarba jövök –mondta még mindig ugyanolyan lelkesedéssel, ahogy az előbb a programokat sorolta.
- És ez most melyik? –kérdezte a fiú enyhe gúnnyal a hangjában. De elérte a célját, mert Seokjin fülig pirult és azonnal elcsendesedett.
- Én.. én.. csak szeretnélek jobban megismerni, mert nem tűnsz elmebetegnek, vagy ilyesmi, szóval akár még barátok is lehetnénk…
- Felejtsd el –vágott közbe a fiú. Megint ideges volt. És ismételten fogalma sem volt róla, hogy mi váltotta ki belőle ezt az érzést. De úgy döntött, hogy most nem hátrál meg, igenis megpróbálja leküzdeni a félelmét Seokjin és a többi fiatal közelségétől.- Bocs, nem úgy gondoltam. Megmutathatnád nekem azt a tavat. Ha már szerinted annyira gyönyörű, talán megéri vetni rá egy pillantást –mondta kifejezéstelen arccal. Nem tudta, most mosolyognia kéne, vagy nem, vagy mit csináljon az arcával, így inkább amellett döntött, hogy nem mutat semmiféle érzelmet, ellentétben Seokjinnel, akinek arca, ha ez egyáltalán lehetséges, most még jobban felderült.
- Mikor indulhatunk? –pörgött fel teljesen, mire a fiú úgy érezte, nem fogja kibírni vele még ezt a kis együtt töltött időt sem. De hát, ígéret szép szó…
- Rendbe szedem magam, addig vegyél be egy nyugtatót –hiába nem akart bunkó lenni, egyszerűen ezt váltotta ki belőle az ilyen viselkedés. Szerencséjére azonban Seokjin nem vette sértésnek, sőt nevetett rajta. Talán nem is olyan nehéz kapcsolatot teremteni más fiatalokkal, gondolta. De azért nem élte bele magát, nem akart ábrándokat kergetni.
Nagy nehezen, tényleg, szinte fizikai fájdalmat érezve, kimászott az ágyból. Ha a lustaság fájna, valószínűleg már rég belehalt volna, vagy legalábbis a földön fetrengene. Elcsoszogott a fürdőszobáig, ahol meglepetésként érte szobatársa temérdek pipere cucca, semmi túlzás, tényleg szinte minden tele volt vele. És ő mégis hova fog pakolni? Még jó, hogy feltette magának ezt a kérdést, így eszébe jutott, hogy nincs is nála semmi a szükséges dolgok közül. Így hát nagy nehézségek árán visszavánszorgott a bőröndjeihez és nekiállt keresgélni. Pár perccel később már egy tiszta alsóval, törölközővel és mindenféle tisztálkodó szerrel lépte át ismét az apró fürdőszoba küszöbét. Gyorsan lezuhanyozott, fogat mosott, megigazította az alvástól összekócolódott haját, majd úgy, ahogy volt, egy szál boxerben visszasétált a csomagjaihoz, hogy keressen valami ruhát. Akaratlanul is feltűnt neki, hogy Seokjin egészen addig, amíg fel nem vette a ruhákat, úgy bámult rá, mintha valami UFO lenne. Jó tény, hogy ő sem volt megelégedve magával, de nem sokat dob az amúgy sem túl szilárd önbizalmon, ha így néznek az emberre…
- Mehetünk –adta ki a parancsot, amint bekötötte a cipőjét. Seokjin úgy pattant fel az ágyról, mint egy kisgyerek, akivel most közölték, hogy indulhat a vidámparkba… „Talán majd megszokom. Talán…”
A kert, ahogy Seokjin nevezte, tényleg óriási volt. „Én nem is kertnek, inkább már birtoknak, vagy nem is tudom, minek nevezném.” Egy jó húsz perc volt, mire leértek a tóhoz. Nem volt túl nagy, de kicsinek sem volt mondható. Olyan… átlagos tó mérete volt.
- Nyáron, amikor a víz nem jéghideg, lehet evezni, csónakázni, meg fürdeni is benne, de csak annak, aki tud úszni –mesélte a fiú szobatársa.
Be nem állt a szája. De a fiú most nem bánta. Sok mindent megtudott tőle. Elmondta, hogy ahol most tulajdonképpen vannak az egy bentlakásos iskola, nem is akármilyen, állítása szerint a legjobb, ami létezik. A fiú már eddig is tudta, de valahogy nem úgy képzelt el egy ilyen „elit iskolát”, hogy arról bármely diák is ódákat zengene, főleg, hogy Seokjin nem tűnt annak a tipikus stréber típusnak, amitől az előző iskolájában szabályosan rosszul volt. Azt is megtudta, hogy tulajdonképpen nincsenek is bezárva ide, csak a jó édes anyja volt olyan kedves és felbérelte azt a két gorillát, akik még most is a tó túlpartjáról figyelték őket, hogy „vigyázzanak rá” és ne hagyják, hogy „baja essen”, azaz ne engedjék, hogy el menjen innen. De Seokjin azt is mondta, hogy „ha jól viselkedik”, az igazgató közbenjárásával megszüntethetik a „házi őrizetet”. És Seokjin beszélt és beszélt és csak beszélt, szinte levegőt sem vett. A fiú elgondolkodott azon, hogy vannak-e egyáltalán barátai Seokjinnek, vagy most azért beszélt ennyit, mert eddig nem volt senki, akivel megtehette volna? Néha bólogatott, hogy jelezze, még mindig odafigyel, de ezen kívül teljesen némán és szinte mozdulatlanul ült Seokjin mellett egy szépen kifaragott fapadon.
Bámulta az elhaladó felhőket és el-eljátszott a gondolattal, hogy talán mégis itt kéne megpróbálni. De ez az ötlet már akkor halott volt, mikor megfogant elméjében. Sehol nem akart lenni, ahol bármi is a szüleire emlékezteti. Itt pedig nem csak a gorillák jutatták eszébe a boszorkányt, hanem tudta azt is, hogy addig nem lehet ténylegesen szabad, amíg anyja keze elérheti. Még mindig a gondolataiba mélyülve, szinte öntudatlanul szólalt meg.
- Seokjin, kérdezhetek valamit?
- Persze –válaszolt mosolyogva az említett.- És nyugodtan szólíts Jinnek. A barátaim így hívnak –ez visszarántotta a fiút a valóságba.
- Én nem vagyok a barátod –sziszegte.- Nem is ismersz. Azt sem tudod, ki vagyok.
- Mint ahogy te sem azt, hogy én ki vagyok. De ez mindig ilyen, amikor új emberekkel találkozol. Hiszen valahogy meg kell ismerned a barátaidat, nem csak úgy teremnek, hogy szevasz, haver Jin vagyok és mindent tudok rólad, leszünk barátok? Vagy neked talán nincsenek barátaid? –ez a kérdés az amúgy is rozoga mécses közepébe talált, apró szilánkokra törve azt.
- Mégis kinek képzeled magad? –csattant a fiú tenyere Seokjin arcán.- Nézd, én vagyok a nagy és király Kim Seokjin, de hívj csak Jinnek, mert a barátaim is így hívnak, ugyanis nekem vannak barátaim –figurázta ki csodálkozó szobatársát.- Seokjin vagyok, a kedves, bájos, segítőkész szobatárs, aki mindent tud mindenről és nem fél mások arcába vágni! Nem is érdekli, hogy annak a másnak ez hogy esik! De tudod mit? Ha veled ilyen a barátság, akkor kösz, de nem kérek belőle! –ordította könnyes szemmel a fiú, majd sarkon fordult és elrohant, ott hagyva az égő arcú, teljesen ledöbbent Seokjint a padon.
Kim Seokjint mindenki szerette. Épp ezért nem értette a fiú előbbi kirohanását. „Vajon miért borult ki ennyire?” –gondolkozott fájó arcát simogatva. Hiszen nem akart rosszat, csupán csak nem értette a fiú viselkedését. „Az egyik pillanatban még kedves, érdeklődő, nyit felém, a másikban pedig már visszahúzódik a csigaházába és gorombáskodni kezd. Természetes, ha az ember felhúzza ezen magát és olyat vág a másik fejéhez, amit előtte nem gondol át.” Tíz perc gondolkodás után végül arra jutott, hogy talán tényleg nem kellett volna hangosan kimondania, amit gondolt. Lehet, hogy a fiúnak, akármilyen furcsa is, tényleg nincs egyetlen egy barátja sem. Seokjin el sem tudta volna képzelni az életét barátok nélkül, épp ezért ismételten megfogadta, hogy barátja lesz a fiúnak. „Ha úgy is tesz, mintha nem lenne szüksége rám, én akkor is ott leszek neki.” Ez a gondolat némiképp felvidította, el is határozta, hogy utána megy és bocsánatot kér a fiútól.
- Jó reggelt, álomszuszék –hallotta meg szobatársa vidám hangját. „Hogy tud ez mindig örülni valaminek?”- morgott magában.- Hoztam neked reggelit. De ha nem kéred, csak szólj, én szívesen megeszem.
- Kösz –mondta végül a fiú, hogy megtörje a kettejük között kialakult feszült csöndet. Nem kérdezte mit kapott enni. Igazából valahol mélyen, legbelül kicsit hálás volt a fiúnak, hogy így ismeretlenül is gondoskodik róla, vagy legalábbis valamit nagyon akar, mert egyelőre kedves. Még a fiú értékrendje szerint is kevésbé volt Seokjin bosszantó, mint bárki más a Földön. És ez már jó pontnak számított.
Evés közben végig ezen gondolkodott. Na meg azon, hogy Seokjin mégis hogy a francba tud ennyit beszélni.
- …és utána, ha van kedved, megmutatnám neked a kertet. Nagyon szép és hatalmas! Van mindenféle sportpálya is, kosár, foci, tenisz, amit csak akarsz! Meg aztán, akár még a tóhoz is lemehetnénk, olyan szép az idő, vagy mondjuk, megmutathatnám a könyvtárat, esetleg bemutathatnálak pár…
- Könyörgöm, fogd már be! –nézett rá a fiú elkínzott arccal.- Komolyan nem értem, hogy tudsz ennyit beszélni? Nem fárasztó? –a fiút komolyan érdekelte a válasz.
- Hát, igazából csak akkor vagyok ennyire beszédes, amikor jó társaságban vagyok, vagy amikor ismerkedni próbálok és zavarba jövök –mondta még mindig ugyanolyan lelkesedéssel, ahogy az előbb a programokat sorolta.
- És ez most melyik? –kérdezte a fiú enyhe gúnnyal a hangjában. De elérte a célját, mert Seokjin fülig pirult és azonnal elcsendesedett.
- Én.. én.. csak szeretnélek jobban megismerni, mert nem tűnsz elmebetegnek, vagy ilyesmi, szóval akár még barátok is lehetnénk…
- Felejtsd el –vágott közbe a fiú. Megint ideges volt. És ismételten fogalma sem volt róla, hogy mi váltotta ki belőle ezt az érzést. De úgy döntött, hogy most nem hátrál meg, igenis megpróbálja leküzdeni a félelmét Seokjin és a többi fiatal közelségétől.- Bocs, nem úgy gondoltam. Megmutathatnád nekem azt a tavat. Ha már szerinted annyira gyönyörű, talán megéri vetni rá egy pillantást –mondta kifejezéstelen arccal. Nem tudta, most mosolyognia kéne, vagy nem, vagy mit csináljon az arcával, így inkább amellett döntött, hogy nem mutat semmiféle érzelmet, ellentétben Seokjinnel, akinek arca, ha ez egyáltalán lehetséges, most még jobban felderült.
- Mikor indulhatunk? –pörgött fel teljesen, mire a fiú úgy érezte, nem fogja kibírni vele még ezt a kis együtt töltött időt sem. De hát, ígéret szép szó…
- Rendbe szedem magam, addig vegyél be egy nyugtatót –hiába nem akart bunkó lenni, egyszerűen ezt váltotta ki belőle az ilyen viselkedés. Szerencséjére azonban Seokjin nem vette sértésnek, sőt nevetett rajta. Talán nem is olyan nehéz kapcsolatot teremteni más fiatalokkal, gondolta. De azért nem élte bele magát, nem akart ábrándokat kergetni.
Nagy nehezen, tényleg, szinte fizikai fájdalmat érezve, kimászott az ágyból. Ha a lustaság fájna, valószínűleg már rég belehalt volna, vagy legalábbis a földön fetrengene. Elcsoszogott a fürdőszobáig, ahol meglepetésként érte szobatársa temérdek pipere cucca, semmi túlzás, tényleg szinte minden tele volt vele. És ő mégis hova fog pakolni? Még jó, hogy feltette magának ezt a kérdést, így eszébe jutott, hogy nincs is nála semmi a szükséges dolgok közül. Így hát nagy nehézségek árán visszavánszorgott a bőröndjeihez és nekiállt keresgélni. Pár perccel később már egy tiszta alsóval, törölközővel és mindenféle tisztálkodó szerrel lépte át ismét az apró fürdőszoba küszöbét. Gyorsan lezuhanyozott, fogat mosott, megigazította az alvástól összekócolódott haját, majd úgy, ahogy volt, egy szál boxerben visszasétált a csomagjaihoz, hogy keressen valami ruhát. Akaratlanul is feltűnt neki, hogy Seokjin egészen addig, amíg fel nem vette a ruhákat, úgy bámult rá, mintha valami UFO lenne. Jó tény, hogy ő sem volt megelégedve magával, de nem sokat dob az amúgy sem túl szilárd önbizalmon, ha így néznek az emberre…
- Mehetünk –adta ki a parancsot, amint bekötötte a cipőjét. Seokjin úgy pattant fel az ágyról, mint egy kisgyerek, akivel most közölték, hogy indulhat a vidámparkba… „Talán majd megszokom. Talán…”
A kert, ahogy Seokjin nevezte, tényleg óriási volt. „Én nem is kertnek, inkább már birtoknak, vagy nem is tudom, minek nevezném.” Egy jó húsz perc volt, mire leértek a tóhoz. Nem volt túl nagy, de kicsinek sem volt mondható. Olyan… átlagos tó mérete volt.
- Nyáron, amikor a víz nem jéghideg, lehet evezni, csónakázni, meg fürdeni is benne, de csak annak, aki tud úszni –mesélte a fiú szobatársa.
Be nem állt a szája. De a fiú most nem bánta. Sok mindent megtudott tőle. Elmondta, hogy ahol most tulajdonképpen vannak az egy bentlakásos iskola, nem is akármilyen, állítása szerint a legjobb, ami létezik. A fiú már eddig is tudta, de valahogy nem úgy képzelt el egy ilyen „elit iskolát”, hogy arról bármely diák is ódákat zengene, főleg, hogy Seokjin nem tűnt annak a tipikus stréber típusnak, amitől az előző iskolájában szabályosan rosszul volt. Azt is megtudta, hogy tulajdonképpen nincsenek is bezárva ide, csak a jó édes anyja volt olyan kedves és felbérelte azt a két gorillát, akik még most is a tó túlpartjáról figyelték őket, hogy „vigyázzanak rá” és ne hagyják, hogy „baja essen”, azaz ne engedjék, hogy el menjen innen. De Seokjin azt is mondta, hogy „ha jól viselkedik”, az igazgató közbenjárásával megszüntethetik a „házi őrizetet”. És Seokjin beszélt és beszélt és csak beszélt, szinte levegőt sem vett. A fiú elgondolkodott azon, hogy vannak-e egyáltalán barátai Seokjinnek, vagy most azért beszélt ennyit, mert eddig nem volt senki, akivel megtehette volna? Néha bólogatott, hogy jelezze, még mindig odafigyel, de ezen kívül teljesen némán és szinte mozdulatlanul ült Seokjin mellett egy szépen kifaragott fapadon.
Bámulta az elhaladó felhőket és el-eljátszott a gondolattal, hogy talán mégis itt kéne megpróbálni. De ez az ötlet már akkor halott volt, mikor megfogant elméjében. Sehol nem akart lenni, ahol bármi is a szüleire emlékezteti. Itt pedig nem csak a gorillák jutatták eszébe a boszorkányt, hanem tudta azt is, hogy addig nem lehet ténylegesen szabad, amíg anyja keze elérheti. Még mindig a gondolataiba mélyülve, szinte öntudatlanul szólalt meg.
- Seokjin, kérdezhetek valamit?
- Persze –válaszolt mosolyogva az említett.- És nyugodtan szólíts Jinnek. A barátaim így hívnak –ez visszarántotta a fiút a valóságba.
- Én nem vagyok a barátod –sziszegte.- Nem is ismersz. Azt sem tudod, ki vagyok.
- Mint ahogy te sem azt, hogy én ki vagyok. De ez mindig ilyen, amikor új emberekkel találkozol. Hiszen valahogy meg kell ismerned a barátaidat, nem csak úgy teremnek, hogy szevasz, haver Jin vagyok és mindent tudok rólad, leszünk barátok? Vagy neked talán nincsenek barátaid? –ez a kérdés az amúgy is rozoga mécses közepébe talált, apró szilánkokra törve azt.
- Mégis kinek képzeled magad? –csattant a fiú tenyere Seokjin arcán.- Nézd, én vagyok a nagy és király Kim Seokjin, de hívj csak Jinnek, mert a barátaim is így hívnak, ugyanis nekem vannak barátaim –figurázta ki csodálkozó szobatársát.- Seokjin vagyok, a kedves, bájos, segítőkész szobatárs, aki mindent tud mindenről és nem fél mások arcába vágni! Nem is érdekli, hogy annak a másnak ez hogy esik! De tudod mit? Ha veled ilyen a barátság, akkor kösz, de nem kérek belőle! –ordította könnyes szemmel a fiú, majd sarkon fordult és elrohant, ott hagyva az égő arcú, teljesen ledöbbent Seokjint a padon.
Kim Seokjint mindenki szerette. Épp ezért nem értette a fiú előbbi kirohanását. „Vajon miért borult ki ennyire?” –gondolkozott fájó arcát simogatva. Hiszen nem akart rosszat, csupán csak nem értette a fiú viselkedését. „Az egyik pillanatban még kedves, érdeklődő, nyit felém, a másikban pedig már visszahúzódik a csigaházába és gorombáskodni kezd. Természetes, ha az ember felhúzza ezen magát és olyat vág a másik fejéhez, amit előtte nem gondol át.” Tíz perc gondolkodás után végül arra jutott, hogy talán tényleg nem kellett volna hangosan kimondania, amit gondolt. Lehet, hogy a fiúnak, akármilyen furcsa is, tényleg nincs egyetlen egy barátja sem. Seokjin el sem tudta volna képzelni az életét barátok nélkül, épp ezért ismételten megfogadta, hogy barátja lesz a fiúnak. „Ha úgy is tesz, mintha nem lenne szüksége rám, én akkor is ott leszek neki.” Ez a gondolat némiképp felvidította, el is határozta, hogy utána megy és bocsánatot kér a fiútól.
Csak feküdt az ágyon
és bámulta a plafont, szabad utat engedve könnyeinek. Igen sírt. Rég nem volt
rá példa, hiszen a gyengeség jelének tartotta, ő pedig mindig mindenkinél
erősebb akart lenni. Most mégsem bírta visszatartani a könnyek áradatát, így
hát csak tehetetlenül hagyta, hogy elhagyva szemét végig folyjanak arcán és
eltűnjenek a hajában.
Nem szomorúságában sírt. Dühös volt, dühös, mégpedig nem másra, mint saját magára. Úgy érezte, megint belesétált ugyanabba a csapdába, megint készült valakit a bizalmába fogadni és megint ugyanaz lett a vége. Bár ebben az esetben még jobban járt. Hiszen nem azért nem voltak barátai, mert egyedül akart lenni örök életére. Dehogyis. Egész életében egy barátról ábrándozott. Valahányszor hullócsillagot látott, azt kívánta, hogy legyen egy legjobb barátja. Egy barát, aki mindig mellette lesz, aki megvédi, aki elfogadja, sőt úgy szereti őt, ahogy van. Egy barát, aki megérti őt, akinek elmondhat bármit, nem neveti ki, aki nem nézi gyengének, ha sír. Lehet fiú vagy lány, magas vagy alacsony, öreg vagy fiatal, neki mindegy volt, csak ne legyen egyedül. Az egyedüllét fájt neki a világon a legjobban. Nem akart különc és távolságtartó, meg persze magányos lenni. Nem is azt kívánta, hogy ő legyen a világ legnépszerűbb embere és mindenki odáig legyen érte. Csak egy, egyetlen egy embert szeretett volna maga mellé, akivel mindent megoszthat, aki mindent tud majd róla, és akiről ő is mindent tud majd.
Egy röpke pillanatig azt hitte, talán Seokjin lesz az. Az első barátja. De persze megint tévedett. Az unokahúga jól mondta, gondolta, amikor még kiskorukban a fejéhez vágta, hogy „Nem azért vagy egyedül, mert te akarod így. Azért vagy egyedül, mert nem érdemled meg, hogy mások szeressenek. Ezért nincs barátod!”. Egész eddigi életében azért küzdött, hogy ezt az állítást megcáfolja, de most nagyon is úgy érezte, igazak voltak a lány szavai. Biztos nem véletlen, hogy tizenhat évesen még soha nem beszélt egy emberrel –a szüleit leszámítva, persze két-három mondatnál többet.
Nem szomorúságában sírt. Dühös volt, dühös, mégpedig nem másra, mint saját magára. Úgy érezte, megint belesétált ugyanabba a csapdába, megint készült valakit a bizalmába fogadni és megint ugyanaz lett a vége. Bár ebben az esetben még jobban járt. Hiszen nem azért nem voltak barátai, mert egyedül akart lenni örök életére. Dehogyis. Egész életében egy barátról ábrándozott. Valahányszor hullócsillagot látott, azt kívánta, hogy legyen egy legjobb barátja. Egy barát, aki mindig mellette lesz, aki megvédi, aki elfogadja, sőt úgy szereti őt, ahogy van. Egy barát, aki megérti őt, akinek elmondhat bármit, nem neveti ki, aki nem nézi gyengének, ha sír. Lehet fiú vagy lány, magas vagy alacsony, öreg vagy fiatal, neki mindegy volt, csak ne legyen egyedül. Az egyedüllét fájt neki a világon a legjobban. Nem akart különc és távolságtartó, meg persze magányos lenni. Nem is azt kívánta, hogy ő legyen a világ legnépszerűbb embere és mindenki odáig legyen érte. Csak egy, egyetlen egy embert szeretett volna maga mellé, akivel mindent megoszthat, aki mindent tud majd róla, és akiről ő is mindent tud majd.
Egy röpke pillanatig azt hitte, talán Seokjin lesz az. Az első barátja. De persze megint tévedett. Az unokahúga jól mondta, gondolta, amikor még kiskorukban a fejéhez vágta, hogy „Nem azért vagy egyedül, mert te akarod így. Azért vagy egyedül, mert nem érdemled meg, hogy mások szeressenek. Ezért nincs barátod!”. Egész eddigi életében azért küzdött, hogy ezt az állítást megcáfolja, de most nagyon is úgy érezte, igazak voltak a lány szavai. Biztos nem véletlen, hogy tizenhat évesen még soha nem beszélt egy emberrel –a szüleit leszámítva, persze két-három mondatnál többet.
Halkan megnyikordult
az ajtó, majd Seokjin lépett be a szobába. Egyenesen a fiú ágya felé indult.
Látta, hogy sírt és ettől még rosszabbul érezte magát. Habár nem tudta, miért
érintette az a kérdés ilyen érzékenyen a fiút, azt látta, hogy tényleg mélyen
megbántotta.
Letérdelt a fiú ágya mellé és meg akarta fogni a kezét, de az elrántotta.
- Mégis mit akarsz még? Nem még volt elég? Mit akarsz még a fejemhez vágni? –suttogta a fiú a sírástól rekedt hangon.
- Seongki –kezdte Seokjin kérlelőn- kérlek, bocsáss meg nekem. Nem ismerlek még, tudom, de te sem engem. Én nem akartalak bántani. Az a kérdés csak… egyszerűen kicsúszott a számon, de nem bántásból mondtam, nem is gondoltam komolyan. Én… én nem tudtam, hogy… hogy ezzel ennyire megbántalak én… kérlek… kérlek Seongki, ne haragudj. Bocsáss meg –könyörgött fejét a másik karjára hajtva. Összeszorult a szíve a látványtól és a gondolattól, hogy egy fiú, akit alig ismer, de ennek ellenére ez alatt a rövid idő alatt, maga sem értette, miért, de megkedvelte, nem is kicsit, most az ő hibájából sír magába fordulva.
- Nem hiszek neked –mondta még mindig rekedten a fiú, de agya már lázas gondolkodásba kezdett. „Talán igaz, amit mond. Meg kéne bocsátanod. De mi van, ha hazudik? Mi van, ha ez csak a kezdet volt és most még százszor fog beléd szúrni?” -ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejében.
Seokjin pillanatnyi gondolkodás után úgy döntött, hogy legjobb fegyverét veti be, ami nem más, mint a beszéd, és elmeséli a saját történetét a fiúnak, hátha ezzel be tudja neki bizonyítani, hogy igaz, amit mondd, és tényleg örülne, ha jóban lennének.
- Tudod nekem se volt mindig felhőtlen az életem –kezdte. Nem tudta, vajon, ha részletesen elmond mindent, akkor az mindent megold, vagy csak egy fegyvert ad Seongki kezébe azzal, hogy teljesen kiadja magát neki. Végül arra jutott, hogy kockáztat, hátha nyer vele egy barátságot.- Az emberekhez mondjuk, valahogy mindig is jó érzékem volt, könnyen barátkoztam és alapjáraton kedvelnek is az emberek. Nem vagyok egy zárkózott, magamba forduló típus. Ezzel most nem akarlak bántani, semmi olyan következtetést ne vonj le, kérlek, hogy amit mondok, azzal rád célozgatok. Csak szeretném elmesélni a történetemet, hogy tudd, ki is vagyok én. Szóval az emberek. Már óvodás koromban sok barátom volt, mint ahogy általánosban is. A szüleik is kedveltek engem, a tanárokról nem is beszélve. Egy szóval mindig én voltam a kis kedvenc. Az idő múlásával ez semmit nem változott. Jött a gimi, ahol már az első nap új barátokra tettem szert. És egy kisebb rajongótáborra. A legtöbb lány odáig volt értem, mindennap többen is próbáltak elhívni valahova, de mindig elutasítottam őket. Nem azért, mert az egóm azt mondta, hogy nem elég jók hozzám. Csak egyszerűen nem érdekeltek. Sőt, ha elképzeltem a szerelmet, soha nem lány képében formálódott meg előttem. Tizennégy évesen jöttem rá, hogy meleg vagyok. Először féltem, hogy egyedül halok majd meg. Senkinek nem mertem elmondani. Majd egy nap megismerkedtem egy fiúval. Seunghyunnak hívták és két évvel idősebb volt nálam. Ugyanabba az iskolába jártunk. Nekem jött biciklivel és mindketten akkorát estünk, hogy kórházba kellett mennünk. Én a karomat törtem el, neki pedig elszakadt a térdszalagja. Amíg elláttak minket, elkezdtünk beszélgetni. Mondta, hogy kárpótol, amiért elütött. Így kezdtünk el találkozgatni. Fél évvel később, pont a tizenötödik születésnapomon, bevallotta, hogy szeret. Azt akarta, hogy legyünk együtt. Én örömmel mondtam igent, hiszen fülig szerelmes voltam belé. Anyáék mindig várták, hogy mikor hozom haza az első barátnőmet, de mindig féltem elmondani, hogy valószínűleg soha. Seunghyunt úgy ismerték, mint a legjobb barátomat. Talán pont emiatt nyitott ránk anya kopogás nélkül, amikor éppen…
- Nem vagyok kíváncsi a részletekre! –tapasztotta kezeit füleire a fiú.
- Nyugi –folytatta Seokjin- csak csókolóztunk. De amikor anya meglátta… nos, hát elég rendesen kiborult. Nem is csodálom. Elég megrázó lehet, ha így kell megtudnod, hogy a fiad a saját neméhez vonzódik… Még aznap este sor került a nagy beszélgetésre, ahol mindent, na jó, csak majdnem mindent el kellett mondanom nekik. Végül anya azt mondta, megpróbálják megszokni a helyzetet. Ennek nagyon örültem, hiszen Seunghyun szülei is tudtak rólunk és ők is mindig bátorítottak, hogy mondjam el a szüleimnek, biztos meg fogják érteni. De pár héttel később elkezdődtek a problémák. Apa egyik este feljött a szobámba és nagyon szépen megkért, hogy szakítsak meg minden kapcsolatot a szerelmemmel és hozzak haza egy barátnőt. Mikor mondtam, hogy ez képtelenség, és hogy megígérték, hogy elfogadják Seunghyunt és a másságomat, elmondta, hogy amióta kiderült a dolog, anya minden este sír és azért imádkozik, hogy vegyem észre, hogy amit csinálok az nem helyén való. Azt is mondta, hogy ha ez nem változik, akkor anyám szépen lassan meg fog őrülni. Ettől nagyon megijedtem. Még aznap este áthívtam Seunghyunt és elmondtam neki mindent, amit apával beszéltem. Megegyeztünk abban, hogy anya miatt külön válunk, és csak barátok leszünk. De ez sem segített. Végül anya iránti aggódásomban odáig is elmentem, hogy minden kapcsolatot megszakítottam Seunghyunnal. Ettől azonban csak romlott a helyzet. Mikor elmeséltem anyának, hogy már nem találkozunk és nem is beszélünk, onnantól kezdve minden egyes nap azzal rágta a fülem, hogy mikor hozok haza végre egy lányt. Napról napra egyre agresszívebb lett, amit egy idő után már nem tudtam elviselni. Kénytelen voltam teljesen ignorálni a saját anyámat. De ez sem segített, így hát elkezdtem bentlakásos iskolákat keresni a neten. Szinte mindegy volt, maga az iskola milyen, nem akartam feltétlenül puccos helyet jó környékkel, csak minél messzebbre akartam kerülni tőle, a saját és az ő érdekében is. Így találtam meg ezt a sulit. Megbeszéltem apával, hogy átiratkozom. Elmondtam anyának is, hogy elmegyek, egy ideig jobb, ha távol vagyunk egymástól, ez majd talán jót tesz neki. Ő is egyet értett velem, de nem felejtette el kihangsúlyozni, hogy ha megtetszik egy lány, azonnal értesítsem róla. Ezt már elengedtem a fülem mellett. Felmentem a szobámba, elkezdtem pakolni. Viszont a régi dolgaim közül is el akartam hozni néhányat, így fel kellett mennem a padlásra, hogy előkeressem őket. Már minden megvolt, minden készen állt, amikor eszembe jutott még valami. Amikor elkezdődtek a gondok anyával, a közös képeinket Seunghyunnal beraktam egy borítékba és elrejtettem a padláson. Féltem, ha megtalálja, kárt tehet bennük. Emlékeztem, hogy egy kulcsra zárható szekrényben rejtettem el egy halom hivatalos papír között. Egyesével vettem le a papírokat a szekrény polcairól, amikor megláttam egy borítékot, amire ez volt írva: Seokjin. Semmi más. Feladó se. Kibontottam. Egy levél volt benne, amit egy anya írt a fiának. Rengeteg szörnyű dolgot írt benne, többek között azt, hogy mire a fiú elolvassa a levelet, az anya már halott lesz. Nem értettem, hogy hogyan került ez a mi padlásunkra és pont ebbe a szekrénybe, hiszen tudtommal a családunkban és az ismerőseink között sem volt senki, akit Seokjinnek hívnak. Kérlek, ne szólj semmit –emelte fel mutató ujját.- Mindenre fény derül, csak hagyd, hogy végig mondjam. Érdekelt, hogy ki lehet ez a Seokjin, ezért tovább keresgéltem a papírok között, mire találtam egy mappát. Nem volt vastag, alig pár lap lehetett benne. A fedőlapjára pedig az én nevem volt írva. Belenéztem és nem fogod elhinni, mit találtam benne. Egy születési anyakönyvi kivonat Kim Jeonghyeon nevére kiállítva. Akkor még így hívtak engem. Találtam egy örökbefogadási igazolást is. Majd a mappa legalján egy kis lapot, amin az állt, hogy névváltoztatási kérelem. Ebben pedig az volt megfogalmazva, hogy a szüleim szeretnék, ha a Kim Seokjinként örökbefogadott gyermekük, attól a naptól kezdve hivatalosan is Jeonghyeonként élne tovább.
- Azt a kurva –suttogta Seongki döbbenten.
- Hát, igen –mondta Seokjin mosolyogva. De mosolya most egyáltalán nem tűnt őszintének.- Ezek után úton idefelé kitálaltam apának, aki mindenben igazolta a papírokat, és szerencsére sikerült rávennem, hogy intézkedjünk, hogy visszakaphassam az igazi nevemet. Így, mikor ideértünk, már Seokjinként iratkoztam be. Anya sajnos ezt még nehezebben viselte, idegösszeroppanással vitte el a mentő, így egy éve szanatóriumban kezelik. Ha esetleg nem hinnél nekem, minden papírról van egy fénymásolat a szekrényemben, szívesen megmutatom, ha ez kell ahhoz, hogy hitelt kapjanak a szavaim.
A fiú nem tudta, hogy mit kéne mondania, így az első dolgot mondta, ami eszébe jutott.
- Nem lennék a helyedben –nézett Seokjinre, majd le is sütötte a szemét, amikor rájött, hogy megint a lehető legbunkóbban reagált, hozzátette a következő gondolatot, hátha megmenti a helyzetet.- De szívesen lennék a barátod.
Seokjin először azt hitte, rosszul hall, majd mikor sikerült teljesen felfognia a fiú előbbi szavait, örömében meg akarta ölelni az időközben ülőhelyzetbe került fiút, de az, amikor meglátta, hogy Seokjin közeledik felé, hátrébb csúszott, tudatva szobatársával, hogy ez neki nem fér bele a barátságba. De Jint ez sem tudta lelombozni.
- Megyek, hozok egy kis kaját –mondta, ha lehet még derűsebben, mint az előbb.- Kérsz te is?
- Igen köszönöm –mondta a fiú. Amikor azonban Seokjin elindult kifelé, még gyorsan utána szólt.- Seokjin!
- Igen? –nézett vissza a fiú az ajtóból.
- Hogyan szólítsalak? –kérdezte teljesen tanácstalan képet vágva.
- Ahogy csak szeretnél. Jeonghyeon, Kim Seokjin, Jin, Seokjin, ez mind én vagyok.
Letérdelt a fiú ágya mellé és meg akarta fogni a kezét, de az elrántotta.
- Mégis mit akarsz még? Nem még volt elég? Mit akarsz még a fejemhez vágni? –suttogta a fiú a sírástól rekedt hangon.
- Seongki –kezdte Seokjin kérlelőn- kérlek, bocsáss meg nekem. Nem ismerlek még, tudom, de te sem engem. Én nem akartalak bántani. Az a kérdés csak… egyszerűen kicsúszott a számon, de nem bántásból mondtam, nem is gondoltam komolyan. Én… én nem tudtam, hogy… hogy ezzel ennyire megbántalak én… kérlek… kérlek Seongki, ne haragudj. Bocsáss meg –könyörgött fejét a másik karjára hajtva. Összeszorult a szíve a látványtól és a gondolattól, hogy egy fiú, akit alig ismer, de ennek ellenére ez alatt a rövid idő alatt, maga sem értette, miért, de megkedvelte, nem is kicsit, most az ő hibájából sír magába fordulva.
- Nem hiszek neked –mondta még mindig rekedten a fiú, de agya már lázas gondolkodásba kezdett. „Talán igaz, amit mond. Meg kéne bocsátanod. De mi van, ha hazudik? Mi van, ha ez csak a kezdet volt és most még százszor fog beléd szúrni?” -ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejében.
Seokjin pillanatnyi gondolkodás után úgy döntött, hogy legjobb fegyverét veti be, ami nem más, mint a beszéd, és elmeséli a saját történetét a fiúnak, hátha ezzel be tudja neki bizonyítani, hogy igaz, amit mondd, és tényleg örülne, ha jóban lennének.
- Tudod nekem se volt mindig felhőtlen az életem –kezdte. Nem tudta, vajon, ha részletesen elmond mindent, akkor az mindent megold, vagy csak egy fegyvert ad Seongki kezébe azzal, hogy teljesen kiadja magát neki. Végül arra jutott, hogy kockáztat, hátha nyer vele egy barátságot.- Az emberekhez mondjuk, valahogy mindig is jó érzékem volt, könnyen barátkoztam és alapjáraton kedvelnek is az emberek. Nem vagyok egy zárkózott, magamba forduló típus. Ezzel most nem akarlak bántani, semmi olyan következtetést ne vonj le, kérlek, hogy amit mondok, azzal rád célozgatok. Csak szeretném elmesélni a történetemet, hogy tudd, ki is vagyok én. Szóval az emberek. Már óvodás koromban sok barátom volt, mint ahogy általánosban is. A szüleik is kedveltek engem, a tanárokról nem is beszélve. Egy szóval mindig én voltam a kis kedvenc. Az idő múlásával ez semmit nem változott. Jött a gimi, ahol már az első nap új barátokra tettem szert. És egy kisebb rajongótáborra. A legtöbb lány odáig volt értem, mindennap többen is próbáltak elhívni valahova, de mindig elutasítottam őket. Nem azért, mert az egóm azt mondta, hogy nem elég jók hozzám. Csak egyszerűen nem érdekeltek. Sőt, ha elképzeltem a szerelmet, soha nem lány képében formálódott meg előttem. Tizennégy évesen jöttem rá, hogy meleg vagyok. Először féltem, hogy egyedül halok majd meg. Senkinek nem mertem elmondani. Majd egy nap megismerkedtem egy fiúval. Seunghyunnak hívták és két évvel idősebb volt nálam. Ugyanabba az iskolába jártunk. Nekem jött biciklivel és mindketten akkorát estünk, hogy kórházba kellett mennünk. Én a karomat törtem el, neki pedig elszakadt a térdszalagja. Amíg elláttak minket, elkezdtünk beszélgetni. Mondta, hogy kárpótol, amiért elütött. Így kezdtünk el találkozgatni. Fél évvel később, pont a tizenötödik születésnapomon, bevallotta, hogy szeret. Azt akarta, hogy legyünk együtt. Én örömmel mondtam igent, hiszen fülig szerelmes voltam belé. Anyáék mindig várták, hogy mikor hozom haza az első barátnőmet, de mindig féltem elmondani, hogy valószínűleg soha. Seunghyunt úgy ismerték, mint a legjobb barátomat. Talán pont emiatt nyitott ránk anya kopogás nélkül, amikor éppen…
- Nem vagyok kíváncsi a részletekre! –tapasztotta kezeit füleire a fiú.
- Nyugi –folytatta Seokjin- csak csókolóztunk. De amikor anya meglátta… nos, hát elég rendesen kiborult. Nem is csodálom. Elég megrázó lehet, ha így kell megtudnod, hogy a fiad a saját neméhez vonzódik… Még aznap este sor került a nagy beszélgetésre, ahol mindent, na jó, csak majdnem mindent el kellett mondanom nekik. Végül anya azt mondta, megpróbálják megszokni a helyzetet. Ennek nagyon örültem, hiszen Seunghyun szülei is tudtak rólunk és ők is mindig bátorítottak, hogy mondjam el a szüleimnek, biztos meg fogják érteni. De pár héttel később elkezdődtek a problémák. Apa egyik este feljött a szobámba és nagyon szépen megkért, hogy szakítsak meg minden kapcsolatot a szerelmemmel és hozzak haza egy barátnőt. Mikor mondtam, hogy ez képtelenség, és hogy megígérték, hogy elfogadják Seunghyunt és a másságomat, elmondta, hogy amióta kiderült a dolog, anya minden este sír és azért imádkozik, hogy vegyem észre, hogy amit csinálok az nem helyén való. Azt is mondta, hogy ha ez nem változik, akkor anyám szépen lassan meg fog őrülni. Ettől nagyon megijedtem. Még aznap este áthívtam Seunghyunt és elmondtam neki mindent, amit apával beszéltem. Megegyeztünk abban, hogy anya miatt külön válunk, és csak barátok leszünk. De ez sem segített. Végül anya iránti aggódásomban odáig is elmentem, hogy minden kapcsolatot megszakítottam Seunghyunnal. Ettől azonban csak romlott a helyzet. Mikor elmeséltem anyának, hogy már nem találkozunk és nem is beszélünk, onnantól kezdve minden egyes nap azzal rágta a fülem, hogy mikor hozok haza végre egy lányt. Napról napra egyre agresszívebb lett, amit egy idő után már nem tudtam elviselni. Kénytelen voltam teljesen ignorálni a saját anyámat. De ez sem segített, így hát elkezdtem bentlakásos iskolákat keresni a neten. Szinte mindegy volt, maga az iskola milyen, nem akartam feltétlenül puccos helyet jó környékkel, csak minél messzebbre akartam kerülni tőle, a saját és az ő érdekében is. Így találtam meg ezt a sulit. Megbeszéltem apával, hogy átiratkozom. Elmondtam anyának is, hogy elmegyek, egy ideig jobb, ha távol vagyunk egymástól, ez majd talán jót tesz neki. Ő is egyet értett velem, de nem felejtette el kihangsúlyozni, hogy ha megtetszik egy lány, azonnal értesítsem róla. Ezt már elengedtem a fülem mellett. Felmentem a szobámba, elkezdtem pakolni. Viszont a régi dolgaim közül is el akartam hozni néhányat, így fel kellett mennem a padlásra, hogy előkeressem őket. Már minden megvolt, minden készen állt, amikor eszembe jutott még valami. Amikor elkezdődtek a gondok anyával, a közös képeinket Seunghyunnal beraktam egy borítékba és elrejtettem a padláson. Féltem, ha megtalálja, kárt tehet bennük. Emlékeztem, hogy egy kulcsra zárható szekrényben rejtettem el egy halom hivatalos papír között. Egyesével vettem le a papírokat a szekrény polcairól, amikor megláttam egy borítékot, amire ez volt írva: Seokjin. Semmi más. Feladó se. Kibontottam. Egy levél volt benne, amit egy anya írt a fiának. Rengeteg szörnyű dolgot írt benne, többek között azt, hogy mire a fiú elolvassa a levelet, az anya már halott lesz. Nem értettem, hogy hogyan került ez a mi padlásunkra és pont ebbe a szekrénybe, hiszen tudtommal a családunkban és az ismerőseink között sem volt senki, akit Seokjinnek hívnak. Kérlek, ne szólj semmit –emelte fel mutató ujját.- Mindenre fény derül, csak hagyd, hogy végig mondjam. Érdekelt, hogy ki lehet ez a Seokjin, ezért tovább keresgéltem a papírok között, mire találtam egy mappát. Nem volt vastag, alig pár lap lehetett benne. A fedőlapjára pedig az én nevem volt írva. Belenéztem és nem fogod elhinni, mit találtam benne. Egy születési anyakönyvi kivonat Kim Jeonghyeon nevére kiállítva. Akkor még így hívtak engem. Találtam egy örökbefogadási igazolást is. Majd a mappa legalján egy kis lapot, amin az állt, hogy névváltoztatási kérelem. Ebben pedig az volt megfogalmazva, hogy a szüleim szeretnék, ha a Kim Seokjinként örökbefogadott gyermekük, attól a naptól kezdve hivatalosan is Jeonghyeonként élne tovább.
- Azt a kurva –suttogta Seongki döbbenten.
- Hát, igen –mondta Seokjin mosolyogva. De mosolya most egyáltalán nem tűnt őszintének.- Ezek után úton idefelé kitálaltam apának, aki mindenben igazolta a papírokat, és szerencsére sikerült rávennem, hogy intézkedjünk, hogy visszakaphassam az igazi nevemet. Így, mikor ideértünk, már Seokjinként iratkoztam be. Anya sajnos ezt még nehezebben viselte, idegösszeroppanással vitte el a mentő, így egy éve szanatóriumban kezelik. Ha esetleg nem hinnél nekem, minden papírról van egy fénymásolat a szekrényemben, szívesen megmutatom, ha ez kell ahhoz, hogy hitelt kapjanak a szavaim.
A fiú nem tudta, hogy mit kéne mondania, így az első dolgot mondta, ami eszébe jutott.
- Nem lennék a helyedben –nézett Seokjinre, majd le is sütötte a szemét, amikor rájött, hogy megint a lehető legbunkóbban reagált, hozzátette a következő gondolatot, hátha megmenti a helyzetet.- De szívesen lennék a barátod.
Seokjin először azt hitte, rosszul hall, majd mikor sikerült teljesen felfognia a fiú előbbi szavait, örömében meg akarta ölelni az időközben ülőhelyzetbe került fiút, de az, amikor meglátta, hogy Seokjin közeledik felé, hátrébb csúszott, tudatva szobatársával, hogy ez neki nem fér bele a barátságba. De Jint ez sem tudta lelombozni.
- Megyek, hozok egy kis kaját –mondta, ha lehet még derűsebben, mint az előbb.- Kérsz te is?
- Igen köszönöm –mondta a fiú. Amikor azonban Seokjin elindult kifelé, még gyorsan utána szólt.- Seokjin!
- Igen? –nézett vissza a fiú az ajtóból.
- Hogyan szólítsalak? –kérdezte teljesen tanácstalan képet vágva.
- Ahogy csak szeretnél. Jeonghyeon, Kim Seokjin, Jin, Seokjin, ez mind én vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése